A japán betegellátás egy magyar orvos szemével

"Egy kutatási együttműködés kapcsán az elmúlt két hónapot egy japán kórházban töltöttem, és igyekeztem ezalatt a helyi egészségügy működését is megismerni. Az így látottakból-hallottakból írnék le néhány gondolatot, hátha másnak is érdekes lehet" - írja egy orvos az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook csoportban.

"A kórház, ahol dolgoztam, igazi szuperkórház. Méghozzá olyan, ami nem csak a nevében szuper. Egy valóban minden szakterületet a legmagasabb progresszivitási szinten lefedő komplexum, és egyben járóbeteg-szakrendelő. Két 20 ágyas felnőtt intenzív (és további szubintenzívek), 52 férőhelyes új- és koraszülött intenzív, 10 CT és 10 MR!, különböző katasztrófahelyzetekre felkészült sürgősségi osztály stb. Az osztályok, a műtők műszerellátottsága is kiváló, a beavatkozások során nincsenek anyagi szempontok vagy kompromisszumok. Összesen 400 orvos és 1200 nővér dolgozik itt. Remélem, a mi szuperkórházaink is hasonlóak lesznek!

Legalább ennyire lényeges azonban, ami az épületbe belépve egyből szemet szúr: a maximális tisztaság. A folyosók, a várók, a kórtermek, a dolgozók, minden és mindenki rendezett és makulátlanul tiszta. Már a bejáratnál ott az alkoholos kézfertőtlenítő, ahogy az egész épületben mindenhol, alig 10 méterenként (természetesen a mosdókban is, de a közösen használt újságok, tollak és a hűtőszekrény mellett is). Nem meglepő, hogy mikor a magyar és a japán kórházakat is jól ismerő sebészt kérdeztem az általa tapasztalt különbségekről, egyből a kórházi higiéniát említette... Lenne mit tanulnunk tőlük!

De következzen az érem másik oldala.
Japánban például nem létezik háziorvosi ellátás. Kétféle ellátóhely közül lehet választani, és a betegek maguk döntik el, hogy az egy-egy szakterületre specializálódott kis rendelőkbe vagy kórházi ambulanciára mennek. Ha nem tudják, hogy milyen szakterülethez tartozhat a problémájuk (akár például a két napja tartó lázuk), vagy csak „biztosra" szeretnének menni, az ország bármely kórházának várójában helyet foglalhatnak. Teljességgel hiányzik a rendszerből a kapuőri és betegirányítói szerep.

Az ellátás szabad igénybe vétele egyfelől nagyszerű: nincs előjegyzés, mindenki még aznap „kórházi" ellátásban részesülhet, akkor is, ha az ambuláló orvos emiatt éjfélig túlórázik. Másrészt, így egy-egy betegre alig jut idő, gyakori az egész napos várakozás, és persze végtelenül pazarló is a rendszer.

Ahogy a háziorvosi, úgy a háziorvosi ügyeleti ellátás is hiányzik Japánban. Ha valaki munkaidőn túl ellátásra szorul, mentőt hív, hogy beszállítsák egy kórház sürgősségi osztályára. De ez sem megy annyira egyszerűen. Először hosszas telefonálgatás kezdődik, mert területi ellátási kötelezettség híján a műszakvezető orvos dönt arról, hogy fogadja-e majd a kocsit.

A fentiek után nem meglepő, hogy speciális gyermek- vagy koraszülöttmentés sincsen: őket is ugyanezek a sofőrök ugyanilyen körülmények között szállítják kórházba.

Ami a finanszírozást illeti, Japánban a hazaihoz hasonló társadalombiztosítási rendszer működik, azonban a tb alapesetben csak az ellátás során felmerülő költségek 70%-át finanszírozza. A maradék 30%-ot, bár a járulékokat már levonták a bérekből, a betegeknek kell állniuk. Ez minden költségre vonatkozik, a nagyértékű gyógyszerekre is. Létezik ugyan egy havi limit, ami fölött elengedik a befizetéseket, de sokaknak ez az összeg sem megoldható.

Ami a hozzáférés terén valóban irigylésre méltó, az az, hogy nemcsak a szakorvosi vizsgálatra, hanem a különböző diagnosztikai vizsgálatokra, így a képalkotókra sem kell várniuk. Még a beutalás napján vagy legkésőbb másnap sor kerülhet akár a CT, akár az MR vizsgálatra. Következésképpen itt a világon a legmagasabb az egy főre jutó képalkotó vizsgálatok száma. (Ennek is megvan persze az árnyoldala, a sok álpozitív lelet, de a hónapokig tartó szorongó várakozásnál, az elvesztegetett időnél mindenképpen jobb.)

Meglepő volt számomra, hogy Japánban csak elvétve végeznek szervátültetést. Bár az ország népessége kb. 13-szorosa Magyarországénak, mégis lényegesen kevesebb transzplantációt végeznek, mint nálunk (tavaly pl. idehaza másfélszer annyi műtét történt)...

Végezetül már csak egy személyes gondolat.
Nap mint nap szembesülhetünk vele, hogy a hazai egészségügy mennyi sebből vérzik, hogy messze nem olyan, amilyen szeretnénk, hogy legyen. Ezzel együtt számomra a Japánban látottak egyik nagy tanulsága volt, hogy amellett, hogy természetesen folyamatosan törekednünk kell a magyar viszonyok javítására, néha érdemes egy kicsit megállni, és abba is belegondolni, hogy a hazai rendszer mennyi olyan elemét magától értetődőnek tekintjük, ami akár a nálunk lényegesen gazdagabb országokban is jelentős vívmánynak számítana. Néha ezeknek is jó hangot adni."

A teljes bejegyzés itt olvasható.