A koraszülöttosztály megreked lélegzete

A pillanatokról, amikor az összes idegszál arra az adott helyre fókuszál, ahol a korábban érkezett gyermekek fekszenek. Amikor az anyák lélegzetüket visszafojtva imádkoznak azért, hogy legyen holnap, hogy csak most az egyszer múljon el a jelen. Egy koraszülött ikerpár anyukájának lélegzetvisszafojtós írása a wmn.hu-n.

Picik, de egészségesek. Azt állítják, hogy a gyerekekkel minden rendben. Naponta hétszer járok be hozzájuk a PIC-re (koraszülött intenzív osztály). Háromóránként kell etetni őket. Húsz percig lehet maradni, illetve én harmincig maradhatok, mert ketten vannak. Csendesen sustorognak az anyukák. Már késésben vagyunk, és itt annak oka van. Egyszer csak nyílik az ajtó, de nem engednek be minket. Kiszól egy nővér, hogy még egy kis türelem, el kell látni az egyik csecsemőt. Elnémul mindenki. A félelem kézzel foghatóvá válik.

Baj van. Ha nem engednek be, akkor baj van. „Láttok valamit?" kérdezik azoktól, akik elöl állnak. Nem. Telnek a percek. Elképzelhetetlen a nyomás. Ott áll némán húsz nő, pattanásig feszült idegekkel… és megbabonázva nézi az ajtót. A mellettem álló nő mozdulatlan arcán sorra gördülnek le a könnycseppek.

Kibírhatatlan.

Aztán nyílik végre. „Lehet jönni" – mondják, és mi beözönlünk...