„A látás elvesztése gyászfolyamat, amelyben sokat segíthet az írás is”

A fény az időben című antológia vak és gyengénlátó költők és írók munkáit gyűjti össze. A kötetről, a látásvesztésről, a másság megéléséről beszélgetett a magyarnarancs.hu Nagyné Berke Mónika szolgáltatásvezetővel, akitől azt is kérdeztük, milyen szolgáltatásokkal könnyíti meg a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége tagjainak mindennapi életét.

A friss megjelenésű antológia A fény az időben címet kapta, az első, harminc éve megjelent gyűjtemény pedig az Óda a fényhez volt. Kifejezetten a látássérülést érintő műveket vártak a pályázatra? 

Bár témát nem határoztunk meg, a beérkezett írásokban megjelent a fényhez való viszony. A látás elvesztése gyászfolyamat, amelynek feldolgozásában sokat segíthet a művészet, így az írás is. A kötetben szerzői életút leírások is szerepelnek, melyek a látásvesztésre is kitérnek. Sok műben jelenik meg orvosi, kórházi élmény, szerettük volna megismertetni ezek hátterét. De sok más téma is feltűnik a kötetben: mindennapi élethelyzetek, öröm és fájdalom. Műfajilag sem egységes a könyv, vers, próza és mese egyaránt található benne.

Milyen sztereotípiákkal találkoznak leggyakrabban?

Valamiért sokan gondolják azt, hogy ha nem lát az ember, biztos kedves. Miért lenne az? A személyiség, vagy az, hogy épp milyen napja van valakinek, nem a látás képességétől függ. A másik gyakori elképzelés, hogy biztosan vallásosak vagyunk. Ez nem így működik. Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Ez nem betegség, ez állapot. Mindenkinek van csomagja, a miénk ez. Ki kell hozni belőle a legjobbat. Valahol érthető, de nehéz, hogy elsőre csak ezt a tulajdonságunkat látják bennünk meghatározónak. Nem azt, hogy hány diplomám van, nem azt, milyen a külsőm. Egy látó férfi számára én például elsőre általában nem egy csinos nő vagyok, hanem a „vak csaj”. Persze tud ez változni, mert amúgy az embereket nagyon érdekli, ki hogyan vakult meg. Csak el kell kezdeni beszélgetni, és pár perc után eljutunk ehhez a kérdéshez. És idővel nem lesz érdekes már ez a tulajdonság. Fantasztikus érzés, mikor ez egyszerűen nem téma többé, és jönnek a természetes helyzetek, például mikor utazunk és a sofőrünk egy-egy neccesebb helyzetben hátrakiabál nekünk: „Nézd már meg, most nézd meg, mit csinál!” – és ez így van jól.

Tehát a legjobb, amit egy látó tehet, hogy nem jár lábujjhegyen a látássérültek körül?

Igen. Kérdezzen, érdeklődjön! El tudjuk mi mondani, mit szeretnénk és mit nem. Ahogy a kötet bevezetője is mondja: „a másság nem lelki, és nem is pszichés elváltozás, csupán az élet megélésének gyakorlati kivitelezésében jelent eltérő megoldásokat”. Egy új helyen nem azzal van a gond, hogy nem tudom, mikor kell kimennem a mosdóba, a gond az, hogy hol is van a mosdó. Mégis, sokszor ilyen helyzetekben a látók túlkompenzálnak. Szélsőséges példa, de volt, hogy óránként ki akartak kísérni a mosdóba – ha akartam, ha nem. Ez felesleges, ha szükségem van valamire, szólok. Kétféle ember van a zebránál: akinek lehet nemet mondani, és akinek inkább hagyom, hogy átkísérjen, aztán majd visszajövök. Pedig csak lehet, hogy egy másik látássérült emberre várok, mert ezt a helyszínt mindketten tudjuk, hol van.

További részletek a magyarnarancs.hu cikkében.