A lelkünket is megfertőzte a vírus

Feszültség, magány, düh és félelem. A koronavírus járvány más-más módon, de nyomot hagyott lelkünkön, azokén is, akik betegség nélkül vészelték át az elmúlt évet. A Népszava kérésére pszichológusok, családos és egyedülálló emberek beszéltek mindennapi tapasztalataikról.

- A járvány nehezen gyógyuló lelki sebeket okoz – erről beszéltek a Népszavának nyilatkozó pszichológusok, akik az első hullám idején, a Pszi Pont program keretében ingyenesen segítettek a hozzájuk fordulóknak. „Egyfajta lebegő szorongás határozza meg mindennapjainkat, dolgozni járunk, és izgulunk, hogy elkapjuk-e a fertőzést, észleljük-e a tüneteket. Az állandó lelki teher idővel fizikai formában is megnyilvánulhat” – mondta Mendi Rózsa pszichológus. A terapeutát főként fiatalok keresték, akik testi tünetek egész tárházáról számoltak be: szédülésről, pánikrohamokról meséltek, a fertőzéstől való félelem fogékonnyá tette őket a hipochondriára.

A betegség súlyosabb formáin átesőknél akár PTSD-betegség (poszttraumás stressz szindróma) is kialakulhatott: alig vagy egyáltalán nem tudnak kilépni a sokkhatás kiváltotta napi szintű rettegésből, akaratlanul is újra és újra átélik a traumát. „Nekik, és a szeretteiket elvesztőknek profi mentálhigiénés segítségnyújtásra lenne szükségük. Fel kell dolgozni a veszteségeket, elkezdeni a gyászmunkát, a helyzet kezelése pedig sürgető, hiszen tízezrek szenvednek ilyen tünetektől - tette hozzá Mendi.

A pár- és családterapeutaként dolgozó Pakai-Szűcs Réka a járvány családokra gyakorolt lelki hatásával szembesült. Mint mondta, a kijárási korlátozással járó változások az első hullámban óriási terhekkel jártak. „A diákok online oktatása és a home office nagyon megviselte a szülőket, akiknek egyszerre kellett a gyerekekkel foglalkozniuk, kialakítaniuk az otthoni munkavégzés kereteit” – sorolta a váratlanul fellépő nehézségeket. Az összezártság során az is hangsúlyosabbá vált, ha az egyik szülő jóval kisebb arányban veszi ki részét a közös feladatokból. Ha pedig valamelyik fél elvesztette munkáját, az újabb szorongató kérdéseket vetett fel: alkalmas szülő és partner vagyok-e még? Mennyire bízhatom magam a páromra?

A „karanténidőszak” épp ezért katalizátora volt a kapcsolatok romlásának. A többnyire évek alatt jelentkező problémák most néhány hónap után a felszínre robbantak. Megnőtt a párkapcsolati erőszak mértéke is, Pakai-Szűcs praxisában harmadával több ilyen eset fordult elő, mint évekkel korábban. Talán furcsa, de a szakértő szerint azok a családok vészelték át jobban az izolációt, ahol az egyik fél eljárt dolgozni: az otthon maradóra így jóval több feladat hárult, ám ez kevésbé ment a kapcsolat rovására.

A pandémia társadalmi szinten is sokat rontott mentális állapotunkon. Az elzárkózás együtt járt a szociális kapcsolatok felbomlásával, és bár a közösségi oldalak az összetartozás fontosságát hirdették, egyre többen érezték elszigeteltnek magukat. Megjelent a „virtuális lincselés”, a különböző csoportok stigmatizációja is: a korlátozások idején munkába járókról sokan úgy kommenteltek, mint felelőtlen gyilkosokról, a nyugdíjasok ellen pedig a vásárlási időkorlát és a 13. havi nyugdíj kormányzati ígérete után fordult a közhangulat. „Aki megélte a II. világháborút vagy az '56-os forradalmat, annak egészen máshol van az ingerküszöbe, mint egy mai harmincas felnőttnek” – mutatott rá a pszichológus – „az pedig arculcsapással érhet fel nekik, hogy a világégések után tapasztalt szolidaritás helyett most gyanakvással, ellenséges érzésekkel szembesültek.” A gyászról - a teljes cikkben