A szerzett kommunikációs zavarok ellátási lehetőségei

A neurogén eredetű, szerzett, felnőttkori kommunikációs zavarok kezelési lehetőségei több területet érintenek. A logopédiai tevékenység meghatározása alapján a kommunikációs zavarok funkcióterületek szerint osztályozhatók, ideértve a beszéd- és nyelvi zavarokat, a hangképzési nehézségeket, valamint a nyelészavarokat. Ezek meghatározása, tünetei és terápiás lehetőségei kiemelt szerepet kapnak a kezelés során, írja a MedicalOnline.

A logopédus a beszéd-, hang-, nyelvi zavarban szenvedő gyermekek és felnőttek hátrányainak megelőzésére, vizsgálatára és felismerésére, más beszédkórképektől való elkülönítésére, az ezekből következő feladatok megállapítására, megtervezésére, a sérülésspecifikus prevenciós, terápiás (habilitációs, rehabilitációs), fejlesztési, nevelési, oktatási tevékenység ellátására képesített szakember (1).

A kommunikációs képességet érintő szerzett, nem fejlődési eredetű zavarok különböző funkcióterületek mentén osztályozhatók, ideértve azok meghatározását, tüneteit és kezelési lehetőségeit. Az eltérő tudománytörténeti hagyományokból adódóan a társszakmák terminológiahasználata jelentősen különbözhet, ami olykor félreértésekhez vezethet. Bizonyos tünetek ugyan a beszéden keresztül nyilvánulnak meg, de előfordulhat, hogy ezek a kognitív-nyelvi struktúra károsodásából erednek, így nem beszédzavarként, hanem más jellegű rendellenességként kell őket értelmezni. A pszichiátriai eredetű kommunikációs zavarok, mint például a skizofrénia vagy a depresszió, ebben az összefüggésben nem kerülnek tárgyalásra.

Afázia, dizartria

Fontos, hogy a szerzett beszéd- és nyelvi zavarok között világosan különbséget tudjunk tenni. Főként a pszicholingvisztikai, neurolingvisztikai kutatások eredményei járultak hozzá, hogy a hétköznapi kommunikáció egyik legalapvetőbb jelenségét, a szóelőhívás folyamatát megértsük. Habár számos elképzelés látott napvilágot, az egyik legnagyobb múltú és leghasználhatóbb modell a Willem Levelt által létrehozott szóprodukciós modell (2). Ez a megközelítés egyértelműen elkülöníti a szóelőhívás egyes szakaszait, kezdve a beszédszándéktól egészen az artikulációig. Innen tudjuk, hogy a megfelelő szó kimondásához szükség van különböző információk előhívására, majd ezen információk nagyobb szerkezetekbe történő konvertálására. A kutatások alapján a folyamat a lemmaszelekcióval indul – amely a szó szintaktikai jellemzőit foglalja magában –, ezt követi a morfémák kiválasztása, majd a fonológiai kódolás, végül az így létrejött információ motoros (artikulációs) programmá alakul (3). Bár a szóelőhívás egyes lépéseinek időbeli lefutása még nem teljesen tisztázott, a következő ábra összegzi a jelenlegi ismereteket.

1. Salné LM (szerk.). Logopédia.Suli Nova, 2004, Pilisborosjenő.

2. Levelt WJM. The architecture of normal spoken language use. In Blanken G, Dittman J, Grimm H, Marshall JC, Wallesch C-W (eds.). Linguistic disorders and pathologies: An international handbook. Berlin: Walter de Gruyterpp. 1–15.

3. Hagoort P, Levelt W. Neuroscience. The speaking brainScience2009;326(5951):372–373.

A teljes információ a cikkben.