A társak hatékonyabb ösztönzők a gyógyulásban

A jelenlegi orvoslás nem használja ki a társak pozitív hatását és a kooperáció által biztosított ingyenes gyógyulási lehetőségeket, írja a NEJM cikke. Ki van nagyobb valószínűséggel a beteg környezetében, amikor döntést hoz azzal kapcsolatban, hogy mit egyen, illetve amikor azt fontolgatja, hogy sétálni induljon vagy leüljön a TV elé – az orvosa vagy az élettársa? Az életmód-tanácsadó nővér vagy egy barát? Bár még a krónikus betegségben szenvedők is csak évi néhány órát vannak együtt orvosaikkal, míg az egészségi állapotukat meghatározó tevékenységekkel sok ezer órát töltenek orvosaiktól távol, a szokások mégis úgy alakultak, hogy az egészségügyi ellátás folyamataiban csak a beteg és orvosa vesz részt – olvasható a medicalonline.hu portálján.

Így azonban a gyógyulás szempontjából a betegek már létező, hatékony társadalmi interakciói barátaikkal és rokonaikkal kiaknázatlanul maradnak, és ez az egyébként ingyenes lehetőség nem csökkenti az óriási egészségügyi kiadásokat, írja David A. Asch és Roy Rosin, a University of Pennsylvania egészségügyi innovációval foglalkozó központjának professzora, illetve vezetője a New England Journal of Medicine véleménycikkében (Engineering Social Incentives for Health). A szerzők szerint az a hit, hogy az egészségviselkedés szigorúan a magánélet része, megmagyarázhatja, miért olyan ritka a társas stratégiák alkalmazása ezen a területen, azonban kár elvesztegetni a társas buzdításban rejlő lehetőségeket, sőt érdemes olyan szociális bevonódási formákat tervezni, amelyek elősegítik az egészséget.

Asch és Rosin máris előállt egy öt lépcsős stratégiával. Az első lépcsőfokon a beteg nem részesül társas támogatásban, hipertónia ellenes gyógyszerét pl. a fogmosás után, a fürdőszobai magányban veszi be – nem azért, mintha titokban kellene tartani, de hát fogmosni se szokott látni minket senki.

A harmadik lépcsőfok explicit módon használja a külső segítséget, mint amikor megkérjük élettársunkat, hogy ne hozzon haza hizlaló édességeket. A hasonló cipőben járó társak segítségének igénybevétele egy vizsgálat szerint hatékonyabban csökkenti 6 hónap alatt a glikált hemoglobin szintjét, mint az anyagi jutalom vagy a milliárd dolláros blockbuster gyógyszerek, és ehhez mindössze arra van szükség, hogy egy már sikerrel járt másik beteg mint mentor hetente egyszer telefonon beszéljen az illetővel.

A negyedik lépcsőfok a kölcsönösséget használja ki, úgy, mint amikor valaki megegyezik a barátjával, hogy segítenek egymásnak betartani az edzőterembe járási terveket: mindketten figyelnek magukra és a másikra is. Egy klinikai vizsgálat bebizonyította, hogy ez a megközelítés cukorbetegek esetében is hatékony: a betegek korban hozzájuk illő másik cukorbeteggel voltak összepárosítva, és a pároknak hetente kellett telefonon beszélniük egymással.

Az ötödik lépcsőfok esetében személyes elismerés vagy gazdasági ösztönzők csatlakoznak a szociális elköteleződéshez. A csoport alapú programok esetében nő az elszámoltathatóság, mivel a csoporttagok egymásra vannak utalva a siker érdekében.

Asch és Rosin nyomatékosítja: bár nem szoktunk arra gondolni, hogy a betegek közötti versenyzés és együttműködés felhasználható krónikus állapotok – pl. hipertenzió, szívelégtelenség vagy diabétesz – kezelése során, a vizsgálatok arra utalnak, hogy a különböző szociális bevonódást elősegítő programok igen hatékonyak a gyógyításban. A kórházak, biztosítók, betegszervezetek pl. adherencia-versenyeket is szponzorálhatnának vagy kiépíthetnék az egymást támogató betegek hálózatait, aminek során az opt-in dizájn biztosíthatná, hogy csak azok vegyenek részt, akiknek kedvük van hozzá, és a megfelelő biztonsági feltételek ellátnák a személyes adatok védelmét.