''A tragédiát fordíthatjuk át örömmé''

„Azt nehéz elfogadni, hogy ezredmásodperceken múlik emberek élete” – mondja Dr. Czakler Éva orvos, az Országos Mentőszolgálat Alapítvány alapító-alelnöke, akivel gyerekkori tervekről, a mentőzés lélektanáról, női-és férfikollégákról és szabadság alatti életmentésekről beszélgetett az egy.hu.

Már gyerekkorában megfogalmazódott, hogy egy napon orvos lesz?

Egészen kicsi korom óta orvos szerettem volna lenni, emlékszem, általános iskolában a krétát a körző hegyével fúrtam, fogorvosost játszottam. Nagyon empatikus vagyok, mindig is segíteni akartam az embereken, ezenkívül az édesanyám is orvos, pszichiáter. Nem vagyunk tipikus orvos család, de mindig is ez a terület érdekelt.

Miért pont a mentőzést választotta?

17 éves koromban hirtelen szívhalál következtében elhunyt az édesapám. Sajnos késve érkezett ki a mentő, nem tudták már újraéleszteni. Ez a történet lehetett az egyik oka annak, hogy a mentőzést választottam. A másik az, hogy az orvosi egyetem hatodévében lehetőségem volt mentőtisztként tevékenykedni. Nagyon megtetszett ez a hivatás, és az, hogy krízishelyzetben tulajdonképpen csak saját magára hagyatkozhat az ember, miközben hirtelen, jó döntést kell hoznia, hogy megmenthesse a bajbajutottat. Ez egy hatalmas adrenalinlöket, vagyis ahogy mondani szoktam, elmeállapot. Aki elkezdi, nagyon nehezen tud szabadulni ettől a „varázstól”.

Hogyan lehet feldolgozni mindazt, amivel a munkája során találkozik? Tudja magát függetleníteni érzelmileg?

Ez egy nagyon fontos és szükséges dolog. Amikor elkezdtem a mentőzést, minden esetnél a magaménak éreztem a betegek problémáit, aztán rájöttem, hogy ezt nem szabad. Velük (remélhetőleg) egy ilyen dolog történik életük során, velem viszont egy nap akár nyolc is, és ha mindent a lelkemre vennék, abba bele is halhatnék. Éppen ezért megpróbáltam egy falat húzni, és igyekszem csak addig részese lenni a betegek történetének, amíg tudok segíteni. Utána nem gondolkozom azon, hogy mi lehet velük. Azt nem tudom, ez a függetlenítés sikerült-e, majd a betegségek, amik esetleg előjönnek a jövőben, megmutatják. Nagyon remélem, hogy maximálisan tudtam és tudok úgy segíteni a betegeknek, ahogyan szükségük van rá, miközben én sem sérülök.

Előfordult, hogy utólag megkeresték és köszönetet mondtak a megmentettek, vagy a hozzátartozók?

Igen, sokszor történt ilyen. Volt egy különösen érdekes eset: egy beteget újraélesztettünk a Könyves Kálmán körúton, ő eszméletlenül feküdt. Bevittük a Szabolcs Utcai Kórházba, majd pár nappal később, amikor az intenzív osztályon végigmentem a folyosón, szembejött velem és köszönt, pedig a baleset helyszínén nem volt olyan állapotban, hogy lásson, valahogy mégis felismert.

Mit tart a legkülönlegesebbnek a munkájában?

A legszebb rész, amikor a tragédiát át tudom fordítani örömmé, amikor egy embert újraélesztünk, visszajön, és folytatja tovább az életét. Továbbiak a teljes cikkben