„Ahol nincs egészségbiztonság, ott jogbiztonság sem lesz”

A központi egészségügyi irányítás két éve nincs a helyzet magaslatán. Nincsenek a koronavírusra kidolgozott protokollok, nincs megfelelő informatikai háttér, mindent helyben kell megoldani. A végekre van bízva, mit kezdenek a beáramló betegekkel. A háziorvosokra terhelt járványügyi feladatok gyakorlatilag leállították az alapellátást. A betegutak megszűntek, kihívás eljutni egy szakrendelésre. Egyre több a láthatatlan áldozat. Ledőlt a Potyemkin-egészségügy díszlete. Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke a Jelen vele készült interjújában azt mondja: felhajtottuk a szőnyeget, és minden látszik, amit alásepertünk.

Közel egy év telt el az új egészségügyi jogviszony bevezetése, az orvosok 2023-ig tartó béremelésének első üteme, a hálapénz rendszerének büntetőjogi kategóriává tétele óta. Az eredményekkel kapcsolatban rengeteg a kritika.

Az értékeléskor nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy egy olyan járvány közepén vagyunk, amely a világ összes egészségügyét új vagy nagyon régóta nem tapasztalt kihívás elé állította. A halálozási ráta történelmi léptékben nézve is jelentős, a spanyolnáthához lehet hasonlítani azt, ami most történik.

Sinkó Eszter egészségügyi rendszerelemző például azt mondta, hogy a béremelés óta az orvosok eldobták a fonendoszkópot, a szikét, az egységes bér nem ösztönöz teljesítményre, a változás vesztesei a betegek. Rékassy Balázs egészségügyi menedzser, népegészségügyi szakember szerint gyors, hozzá nem értő, kommunista szemléletű bérrendezés történt, amelynek következménye a tömeges motivációvesztés és egy igazságtalan rendszer megszületése.

Ismerem mindkét nyilatkozatot, s bár mindkettőjüket jó elemzőnek tartom, nagyon meglepett, amit mondtak, mert a helyzetismeret hiányáról tanúskodik.

Rékassy Balázs orvos, jelenleg önkéntes ápolóként dolgozik egy fővárosi Covid-osztályon, így közelről látja a rendszer működését.

Akkor azt is tudja, hogy az orvosok nem azért nem műtenek és lesznek ezáltal egyre hosszabbak a várólisták, mert nem akarnak, hanem mert át vannak vezényelve a Covid-osztályokra. A sebészeti osztályok többségén is koronavírusos betegeket láttak el az elmúlt közel két évben. Az egyetlen rövid kivétel nyáron volt, amikor elindult volna a normál ellátás, de szinte azonnal jött a negyedik hullám. Valószínűleg lehetne jobban szervezni, de ennek a megoldása nem a végponton dolgozó orvosok feladata és felelőssége. Az is igaz, hogy a hálapénz miatt korábban rendszeres volt, hogy ha az orvos meg tudta szervezni a csapatot, például az aneszteziológiát, akkor a napi munkaidő után is maradt még műteni. Jelenleg azonban nincs elég bevethető aneszteziológus és műtősnő, vagyis, ha lenne elég szabad sebész, akkor se lehetne plusz munkát végezni. Mivel a legtöbb aneszteziológus szakorvos koronavírusos betegekkel van elfoglalva, kapacitásproblémák nehezítik az egyéb intenzíves betegek ellátását is, például szívinfarktus vagy ­stroke után. Annyira leterheltek az altatóorvosok, hogy már nem csak az ütemezett műtétek maradnak el, de még a szervdonációt is hátráltatja a járvány. Az agyhalottak megfelelő állapotban tartásához nincs elég aneszteziológus, az alkalmas donorokról olykor le kell mondani. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a várólista-probléma sokkal összetettebb, mint ahogy az elsőre tűnik.

És mi van azzal a meglátással, hogy kommunista szemléletű béremelés történt, amelyben mindenki egyenlő, ami nem ösztönöz jobb teljesítményre?

Ugyan nem tartom szerencsésnek a „kommunista szemléletű” szóhasználatot, de ha már, akkor ilyen egészségügyi rendszer működik a skandináv államokban, Németországban vagy Ausztriában. Utóbbi volt a minta a bértáblánk kialakításakor, és ott, a szakmai előmenetelt leszámítva, gyakorlatilag semmilyen differenciálás nincs az alapbérben. Az ügyeletért is minden szakterületen, függetlenül attól, hogy ki végzi, pontosan ugyanannyit fizetnek.

További részletek a cikkben.