Aki mindig ad még egy esélyt

Öt perc késés mindenkinek megbocsátható, főleg egy akadémiai tag, többek között Príma- és Széchenyi-díjas traumatológusnak, ortopéd sebésznek. A műtőből érkező dr. Hangody László, az Uzsoki utcai kórház – túlzás nélkül – világhírű osztályvezető főorvosa lebilincselő közvetlenséggel beszélt sportközpontú életútjáról a Nemzeti Sportnak adott interjúban.

– Állítólag az autója magától is eltalálna négy évtizede állandó úti céljához, az Uzsoki utcába. Sohasem érzett kísértést a váltásra?

–  Az egyetemi éveim alatt műtősként megismertem a főváros e betegségek gyógyításával foglalkozó jelentősebb intézményeit. Az Uzsoki utcai kórház volt a sorban az utolsó, a struktúrája mozgatta meg leginkább a fantáziámat. A többiben – a Szent János Kórház kivételével – az úgynevezett porosz típusú működés volt, azaz külön a baleseti sebészet és az ortopédia, ebben a kórházban viszont egymásra épült a két terület. Várakozásomat igazolta a gyakorlat, a balesetet szenvedőt később ortopédiai problémájával is kezeltük, illetve a kezelt rehabilitációja is a feladataink közé tartozott. Jó munkahelyi közösségbe kerültem, a későbbiekben hiába volt részem számos külföldi szakmai munkában, sehol sem éreztem jobban magam. A hűségem tehát nem áldozat, szakmailag is minden adott a színvonalas munkához. Jók a kapcsolataink a társszakmákkal, és az egész létesítménynek van egy sajátos, általam nagyon kedvelt Uzsoki-fílingje.

– Számos szervezet, társaság, kollégium, szakfolyóirat szerkesztőbizottságának tagja, külföldön konzultáns sebész, három nyelven publikál, szabadalmai vannak, magánklinikákon is dolgozik. Hogyan lehet ennyi területen megfelelni?

– A mozgásszervi sebészetben sokszor nem tipikus betegségek gyógyítását kell megoldanunk. Mivel a hazai technikai színvonal korábban nem érte el a kívánatosat, ez a munkatársaimat és engem is kreativitásra, új eljárások felfedezésére, innovatív tevékenységre ösztönzött. Tudományos munkákba, fejlesztésekbe fogtunk, ennek során a más intézetekkel, a szükséges ipari kapcsolatokkal kialakult egy valódi szakmai műhely. Az orvosi gyakorlat során megvalósult az innováció és a tudomány egymásra épülő egysége, ezt a kollégák olykor engem is tehermentesítő munkája is mutatja. A kollégáim barátaim is, nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak. Amikor 1996-ban az Egyesült Államokban megvették a porcátültetésünk szabadalmát, kiutaztunk a média jelentős érdeklődésétől kísért bemutatóműtétre, nem akarták elhinni, hogy képalkotásban, dokumentálásban nincs szükségünk külső segítségre. Ebben és a fejlesztések technikai támogatásában állandó kollégám, barátom, dr. Kárpáti Zoltán volt partnerem. Döntő mérnöki szerepet töltött be a hódmezővásárhelyi Kotormán István vagy implantátum és műszerek gyártásában az egri Farkas József, és még sorolhatnám a közreműködőinket.

– Az alföldi származású ifjú Hangody mikor és miért választotta ezt a pályát?

– Indíttatásomban jelentős szerepet játszott a családi minta. Édesapám keresztapja, dr. Monszpart László az osztrák Lorenz Böhler mellett, a korszak legnevesebb baleseti sebészetén tanulta meg mindazt, amit később az általa alapított kiskunhalasi kórházban a gyakorlatba is átültetett. Szakmailag forradalmi változások időszaka volt a két világháború között, a combnyakszegezést például idehaza ő tudta először megcsinálni. Apámat az akkor még általános, specializáció nélküli sebészet fogta meg, én viszont már szakosodtam: csont- és ízületi vonalon képzeltem el a jövőmet, noha hasi és mellkasi beavatkozásokat is volt alkalmam végezni. Végül a közkórházi elvárások határozták meg az életutamat, és ebben a mennyiség is döntőnek bizonyult. Sok esettel találkoztam, amelyek több kérdésre is választ vártak, nagyobb tudáshoz segítettek. Ezért is alakult ki bennünk az innováció iránti igény. Ha kellett egy műszer, egy ügyes lakatossal megcsináltattuk, ezt később már orvosi műszergyártó fejlesztette nemzetközi kapcsolattal, szabadalmaztatással. A műszerek fejlesztése pedig elvezetett az új implantátumok kidolgozásához. Továbbiak a cikkben