Ápolók mondták ápolók napján

Nővérek meséltek a hivatásukról. Többségük elkeseredett – nem csak azok, akik évtizedek után hátat fordítottak az egészségügynek, írja a szeretlekmagyarorszag.hu. 

Tavaly még a világ minden pontján tapsolták az egészségügyi dolgozókat, de ahogy a járvány nőtt, úgy csökkent a népszerűségük. Pedig a terheik csak szünet nélkül nőttek, egyre erősebben kellett volna tapsolni, de idővel a személyes nehézségek, károk, veszteségek mögött már nem látszódtak azok, akik a mai napig küzdenek a fertőzöttek gyógyulásáért.

Az ápolók nemzetközi napján a lap megkérdezte őket, mit gondolnak a munkájukról, milyen jó és rossz élményük van nővérként.

A jó emlékek között van tökéletes újraélesztés és újra látni olyan beteget, akiért úgy dolgoztak, hogy kevés volt az esély. „Csodálatos volt egy sztrókos beteggel találkozni, aki kitartott és fél év múlva a saját lábán bejött meghálálni az akkori ápolást és szeretetet” – mondta a debreceni Tisza-Horváth Enikő.

Voltak, akik csak egy-egy szóban mondták el, mit jelent a szakmájuk: Lelki támasz, segítségnyújtás, kiégés, fáradtság, büszkeség, sikerélmény, veszteség, mosoly és könny.

Egy fővárosi szakrendelő nővére belebetegedett a járványba. Depressziós lett és csak annyi jut eszébe a munkáról, hogy pokol. „Amikor elkezdődött az átvezénylés, azt gondoltuk, hogy segédápolónak megyünk covid osztályra. Ehhez képest beraktak minket egy intenzív osztályra, amit én soha életemben nem szerettem volna, és nem szeretnék csinálni. Szorongva, pánikolva dolgozom mindig.”

Egy budapesti nővér gyerekkora óta ápolni akart, csinálja, de egyre több a nehézség. Azt mondja, megváltoztak a betegek és a hozzátartozók. „Ápoltam magatehetetlen fiatalt, idős beteget, és idővel önzővé, türelmetlenné váltak. Azt mondták, fizetik a tébét, ezért szolgáljuk ki őket. Csak azt felejtették el, hogy nagyon kevesen vagyunk. A hozzátartozó meg azt hiszi, ha pénzt ad, mindenre kapható a nővér. Én sosem fogadtam el borítékot. Még mindig szeretem csinálni, pedig volt, hogy megütöttek, leköptek, kiabáltak velem.”

Egy műtőben dolgozó budapesti nővér azt mondja, úgy kell bánni a beteggel, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak. „Én is feküdtem műtőasztalon, voltam kiszolgáltatott helyzetben. Egy jó szó, érintés ilyenkor mindennél többet ér!”