Átalakítás: politikai, szakmai, társadalmi konszenzus kell!

Ami van, az valahol e kettő között található. Bodrogi József egészségügyi közgazdásszal a medicalonline.hu készített interjút.

– Manapság a szakemberek körében is vita zajlik arról, milyen egészségügyi rendszer – állami vagy társadalombiztosítási – működik Magyarországon. Ön melyikre voksol?

– Vegyes rendszernek mondanám, hiszen az egészségügyi kiadások finanszírozásában nemcsak a munkavállalói járulékok, valamint a munkaadók által fizetett szociális hozzájárulási adó kap fontos szerepet, hanem az a több százmilliárd forint is, amelyet évről évre az E-Alapba utal a központi költségvetés. Természetesen változatlanul megtalálhatók a hagyományos, klasszikus bismarcki járulékbázison finanszírozott rendszer elemei is, de mivel Magyarországon az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult az aktív és inaktív lakosság közötti arány – tanulók, nyugdíjasok, gyermekgondozási, illetve munkanélküli-ellátásban részesülők tartoznak többek között az utóbbi csoportba –, elengedhetetlen a költségvetés ilyen arányú részvétele. Ebben az értelemben ez már ellépés az angol rendszer irányába, amely adóbázison finanszírozódik.

– A gondot nem is a hazai rendszer vegyes mivolta okozza, hanem a követhetetlensége. Nem tudjuk például, hogy az állam adott évben miért pont annyi százmilliárdot utal az Alapba, mint amennyit, s nem látjuk át igazán azt sem – mivel az adóhatóság a címzettje –, hogy ténylegesen mekkora a járulékbevétel. A rendszer nem transzparens.

– Ezt azért nem mondanám, hiszen a költségvetési törvény egyértelműen meghatározza a finanszírozási feltételeket, vagyis az említett két fő bevételi forrást. Ám, ha úgy veti fel a kérdést, hogy mennyi jövedelemarányos járulék kerül a rendszerbe, s az miként jut el a nyugdíj-, illetve az E-Alapba, ezzel kapcsolatban szerintem is komoly kutatásokat kellene végezni.

– Szinte mantraként ismételt kifogás a finanszírozással kapcsolatban, hogy a GDP arányában milyen keveset fordítunk az egészségügyre.

– Ma nálunk egy százalék GDP körülbelül 370 milliárd forintot jelent. A GDP engem inkább az értékválasztásról tájékoztat, arról, hogy a megtermelt jövedelemből mennyit hajlandó egy társadalom az egészségügyére költeni. A százalékokat lehet sorolni, az USA-ban ez például 18, Nagy-Britanniában 9–9,5. Engem ennél jobban izgat az az adat, hogy az összkiadáson belül miként aránylanak egymáshoz a közösségi, illetve a magánkiadások. A hagyományos európai – angol, francia – rendszerekben 9–10 százalék az utóbbi, míg nálunk a legutolsó OECD-jelentés szerint 28 százalék...

– …egyesek 33 százalékról beszélnek…

–…sokféle szám kering, a magam részéről maradnék az utolsó hivatalos OECD-jelentésnél, ez is nagyon magas. Ebbe a gyógyszerekért, gyógyászati segédeszközökért s egyéb szolgáltatásokat fizetett co-payment mellett a szervezet ma már számításba veszi a hálapénzt is. A finanszírozás szempontjából jó lenne feltenni olyan alapvető kérdéseket, hogy például miként hozható harmóniába a magyar lakosság egészségi állapota, a gazdaság teljesítőképessége, valamint az általunk képviselt, követett értékrend. Erre nyilván az a direkt válasz, hogy többet kellene költeni az egészségügyre, csökkentve a magánfinanszírozás arányát.