Az állami rendszer is lehetne ügyfélbarát

A magyar egészségügyet nem lehet egyetlen varázsütéssel tökéletessé tenni, azért viszont szinte mindenki tehet valamit, hogy elégedettebbek legyünk az ellátással – véli Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász. Ő maga most azzal igyekszik ebben példát mutatni, hogy Beutaló címmel könyvet írt, vagy ahogyan ő fogalmaz: „Iránytűt adott a magyar egészségügy labirintusához.” A kötetnek hétfőn lesz a bemutatója , ennek kapcsán a Magyar Idők kérdezte a szakembert.

– Amit hiányol, talán azt illetik a mostanság divatos betegközpontú egészségügy kifejezéssel. Mit kellene jelentenie ennek a gyakorlatban?

– Semmiképpen sem azt, amit most látunk, hogy a beteg munkadarabként sodródik a különböző rendelések, orvosok, kórházak között. Ha valamiért igazán rossz bizonyítványt lehet kiállítani a magyar egészségügyről, akkor az a tájékoztatás, a betegmenedzselés minősége. Én a betegközpontúságot úgy értelmezem, hogy a rendszer minden szereplője figyelemmel van arra, hogy itt egy emberről van szó, akinek van egy problémája, amelynek lehet, hogy ő csak egy részére lát rá, de a többire is figyelemmel kell lennie, az egészet pedig összefogja valaki. A fiam korosztályos magyar sakkbajnok, jártam vele világversenyeken, ott mindig van egy információs pont, ahol a verseny lebonyolításától az ebéden át a buszok indulásáig mindenről kaphatunk felvilágosítást. Talán az egészségügyi ellátás is van olyan fontos, mint egy sakkverseny. A magyar egészségbiztosító és sok kórház ugyan egyre több témában egyre jobb tájékoztatást ad ma már a honlapján, például bárki nyomon követheti a saját helyzetét egy adott várólistán, mégsem érzi azt az ember, amit akár egy bank esetében, ahol gyakorlatilag minden kérdésére választ kaphat vagy akár ügyeket intézhet is az online felületen keresztül.

– Mit lát kifejezetten magyar problémának?

– A várólistákat szeretik sokan úgy beállítani, hogy ilyen máshol elő nem fordulhat. Csakhogy a leggazdagabb egészségügyi ellátórendszerekben sem kap meg mindenki mindent azonnal. Az viszont jogos kritika, hogy az egyik kórházban három napot, a másikban 353-at kell várni egy műtétre. Az egyenlőtlenségek számos területen kifejezetten kritikusak a magyar egészségügyben. Ugyanígy korántsem csak mi szenvedünk attól, hogy kevés az orvos, a nővér, hogy külföldre mennek a gyógyítók, ám nekünk sok országtól eltérően speciális tennivalóink is vannak a jövedelmek rendezésével, konkrétan a hálapénzzel kapcsolatban.

– A könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy legalább kétezer orvos kér vagy kényszerít ki rendszeresen paraszolvenciát már előre, az ellátás feltételeként, és nem csak elfogadja azt.

– Több statisztikát elemezve jutottam ehhez a becsléshez, ebből pedig arra a következtetésre, hogy bár a fizetéseket nyilván nem lehet felhozni az orvosbárók havi sokmilliós jövedelmi szintjére, de egy magasabb bérszínvonallal a hálapénzt idővel ki lehet iktatni. Amúgy a hálapénzzel kapcsolatban van egy coming out jellegű rész a könyvben, amikor elárulom, hogy én mint a paraszolvencia elleni küzdelem egyik nagy harcosa bizony korábban mint hozzátartozó adtam pénzt szakdolgozóknak a kórházban, és ha nem is megvásárolni akartam ezzel bármit, megnyugodott a lelkem, miután átadtam. Ezzel azt akarom mondani, hogy senkit nem ítélek el, hiszen én magam is a rendszer része vagyok, így bizonyos, általam nehezményezett magatartásformákat magam is képviselek. Sem orvosként, sem jogászként, sem páciensként nem voltam és nem vagyok mentes azoktól a bumfordiságoktól, emberi gyarlóságoktól, amelyeket kritikaként fogalmazok meg a rendszer különböző szereplőivel szemben. De az egyik legfontosabb üzenet éppen az, hogy nézzünk szembe a hibáinkkal, és tanuljunk belőlük. A teljes interjú itt olvasható