Az ápolónők itt is suttogva kiabálnak

Szerzőnk Angliában ápolónő. Most arról mesél, miként tud együtt dolgozni egy csomó, a világ különböző tájáról érkezett egészségügyi dolgozó, hogyan hidalják át a különbségeket. Megtudjuk, miért jelent sokat, ha egy angol kijavítja a nyelvtani hibádat, vagy meghív egy lóversenyre. Molnár Lamos Krisztina írása a wmn.hu-n

A legnagyobb feladat itt, Angliában az volt, hogy megtanuljam, hogy kell türelmesnek lenni, hogyan kell kezelni a különbözőségeket. Sokféle nemzetiségű ember dolgozik az itteni kórházakban, többnyire afrikaiak, indiaiak, Fülöp-szigetekiek, de kelet-európaiak és angolok is, bár közülük egyre kevesebben. Egy idő után nehéz nem általánosítani. A fekete afrikai szakdolgozók lassabbak, kényelmesebbek, de végtelenül lelkesek tudnak lenni, szeretnek tanulni, szívesen jutnak előre és hajlandók dolgozni ezért.

Az indiaiak törekvők és dolgosak, van köztük csendes és kedves, és van köztük hatalmaskodó, könyöklős, aki felsőbb pozícióba jutva „a kákán is csomót keres” típusú főnök lesz, de általában ki lehet jönni velük. És jó sokat lehet tanulni tőlük alázatról a betegek iránt. A betegeknek ugyanis mindent megtesznek, szó nélkül, egyetlen megjegyzés nélkül, mosolyogva, szelíden, végtelen udvariassággal. Még mindig nem világos számomra, hogy mindez India évszázados gyarmati helyzetéből adódik-e, de tény, hogy egy indiai soha nem vitatkozik az angol beteggel. Nem tesz megjegyzéseket, és hajnali háromkor sem húzza a száját, ha bárki a betegek közül egy „cup of tea”-re vagy egy pirítósra vágyik, hanem kimegy a konyhába, és megcsinálja.

A filippinó nővéreket nem kell irányítgatni, de ellenőrizgetni sem, ők olyanok, mint a háborúban bárhol bevethető kommandósok, tudják a rutint, pontosan vezetik a dokumentációt. Viszont jókedvűek, derűsek, beszédesek. Nagyon. Egy tízes skálán simán viszik a kilences–tízes értéket.

Amy, a fiatal angol nővér dolgozik ma éjjel a hetes kórteremben, nemrég végzett az egyetemen, még nincs meg a kellő gyakorlata az intravénás gyógyszerek adagolásához, így most jön hozzám, hogy készítsük el a beadandó antibiotikumot a folyadékkal együtt. Hagyom, hogy kivegye a szekrényből a gyógyszereket, és tálcára tegye az előkészítéshez. Közben adminisztrálom, amit adni fogunk a kórlapon.

Amy – mint a legtöbb fiatal angol nővér, – nagyon jól képzett, de szorosan betartja a kompetenciahatárokat, ami egy olyan rendszerben, ami szigorúan tréningekhez kötött, valóban elég fontos. Ha valamit még nem tanult, azt nem csinálja meg. Nem katéterez, nem vesz vért, nem cserél kötéseket, segítséget kér.

A legtöbb angol nővér nagyon barátságos és elfogadó. Mosolyogva hallgatják a sokszor súlyos akcentussal előadott osztályátadásokat, és nagyon igyekeznek elrejteni az arcukon fel-felsejlő koncentrált figyelmet a megértésre, valamint azt, hogy a „broken English” dekódolása esetleg gondot okozhat. A teljes írás itt olvasható