„Az én fő történetem a Bethesda”– interjú dr. Velkey Györggyel

„Nagyon fontos szerepként tekintek a nagyszülőségre, a családra, és arra is, hogy orvos vagyok, de leginkább azzal vagyok azonos, amit a Bethesda jelent” – mondja Velkey György gyermekgyógyász, gyermek-aneszteziológiai és intenzívterápiás szakorvos, akivel fiatalkori ambíciókról, az orvosi pályához és a Bethesdához fűződő kapcsolatról, és nem utolsósorban családról, szabadidőről, nagypapaságról beszélgetett az egy.hu.

Gyönyörű, ugyanakkor nehéz szakma az orvosoké, pláne a gyermekorvosoké. Fiatal korától fogva erre a pályára készült?

Egy izgalmas és szerető nagycsaládban nőttem fel, sok testvérrel, orvos és pedagógus felmenőkkel, talán ezért nem is jutott eszembe soha más opció, mint ez a kettő – ezek a példák voltak előttem. Eleinte a tanítás jobban vonzott, aztán gimnazista éveim vége felé megragadott az orvosi pálya. Azt éreztem meg, hogy ez egy nagyon direkt segítségnyújtás, amiben az ember közvetlen visszajelzést kap, azonban egy komoly életforma is, ami kereteket igényel és ad. Ezek fogtak meg igazán. Azt éreztem, hogy erre van szükségem, hogy amit majd csinálok, amiért majd élek, az iránt minden egyes reggel, amikor felkelek, erős elköteleződést érezzek. Utólag visszatekintve úgy tűnik, jó volt a középiskolás önismeretem, mert bejöttek a megérzéseim a szakma és a személyiségem találkozása tekintetében.

Mikor fordult az általános orvoslástól a gyermekgyógyászat felé?

Nagyapám, nagybátyám és édesanyám is orvosok voltak, ketten közülük gyermekgyógyászok, beleláttam abba, amivel foglalkoznak, mégsem volt egyértelmű az utam, sok minden izgatott. Főleg a pszichiátria, és úgy egyáltalán maga az ember, de a kutatások világa is érdekelt. Mivel mindig is sok gyerek volt a környezetemben – hatan vagyunk testvérek, és rengeteg unokatestvér vett rajtuk kívül körül –, rájöttem, hogy jól meg tudom találni a közös hangot velük, talán ez vezérelt, és amikor az egyetemen a gyermekosztályra kerültem, azonnal otthon éreztem magam. Nem volt több kérdés előttem.

A szakmai szenvedély mellett önmagára is rátalált a segítő szakmában?

Szeretem azt a létformát. Itt alapos tudást összeszedve, abból merítve kell meghozni gyors döntéseket, lépni akár életveszélyes, stresszes helyzetben, és közben csapatban együtt dolgozni, kommunikálni. Amikor ezt először átéltem, felszabadítólag hatott rám, úgy éreztem, ez vagyok én. A szakmai életemet a gyermek intenzív-aneszteziológiában éltem le, és sosem volt kétségem afelől, hogy személyre szabott feladatot kaptam.

Kihívásként tekintett a kórházi munkájára?

Éreztem, hogy az egész alkatilag illik hozzám. Látom a saját környezetemben, hogy vannak, akiket az éles helyzetek elbizonytalanítanak, szorongóvá tesznek, én viszont ilyenkor egy beszűkült tudati funkcióval tudok fókuszálni. Ezt ma, vezetőként is gyakran megélem, amikor nehéz szituációba kerülök, olyankor átkapcsol az agyam, jelzi, hogy dönteni kell, lépni, haladni. Azt hiszem, ez egy adottság, az ellenkezője viszont, hogy türelmesen és nagyon alaposan körbejárjam az adott problémát, és minden részletbe menően megnézzem a dolgok színét és fonákját, többnyire hiányzik belőlem. Különbözőek vagyunk, de annak örülök, hogy megtaláltam azt a területet az életben, ami hozzám igazodik, vagy talán fordítva, amihez én tudok igazodni.

...

Mi az, ami vezetőként ezenkívül nehézséget okoz a munkájában?

Fontos tapasztalat a gyógyítói múltamból, hogy tudom, milyen szorító tud lenni, ha rossz feltételek között kell gyógyítani, ha nincsen meg a szükséges anyagi forrás, vagy hiányoznak fontos eszközök. Ezekkel bizonyos szintig együtt kell élni, de igazgatóként sok gyötrődést okoz, hogy ebben kevesebb hiba legyen. Továbbá annak ellenére, hogy a mi közegünk a kórházban nagyon emberbaráti, egymás felé és a betegek felé is empatikus, azt tapasztalom, hogy az orvostársadalomban és az egészségügyben nyomasztóan jelen van a harc és a rivalizálás. Sajnos nagyon sokszor éltem meg, hogy nem kooperatív, hanem konfrontatív a munka, és ez bizony mindig bosszantott.

További részletek a cikkben.