''Az volt a célom, hogy valami nagy dolgot alkossak''

Az a filozófiám, hogy nem kell mellre szívni semmit, pláne nem szabad haragudni másokra – mondta Karikó Katalin az ünnepi Mandiner hetilapnak adott exkluzív interjúban, melyből a mandiner.hu közölt részletet.

1985-ben az Egyesült Államokba ment, ahol sokáig nem övezte elismerés a munkáját. Miből merített erőt, amikor nem hittek a kutatásaiban? 

Valóban, sok év telt el így. Utoljára 2013-ban, nyolc évvel ezelőtt mutattak ajtót nekem – ami a munkám során korábban már többször is megtörtént. Több alkalommal is említettem már, hogy számomra meghatározó volt Selye János Életünk és a stress című könyve, amelyet még Kisújszálláson, gimnazistaként rongyosra olvastam. Egyébként éveken át leveleztünk Selyével. Ennek a könyvnek a legfőbb üzenete nekem az volt: nem érdemes azzal foglalkozni, hogy „mi lett volna, ha…”. Ha meghoztunk egy döntést, lépjünk tovább! Arra kell összpontosítanunk, amit képesek vagyunk megtenni a céljainkért. Gondoljunk csak bele, emberek egy életen át rágódnak azon, mit kellett volna másképp tenniük. Vagy amikor kiszúrnak velük, azon törik a fejüket, hogy miként tudnának visszavágni. Pedig ezzel csupán magukat mérgezik. Az okos ember ezzel szemben megbocsát, az igazán okos pedig nem is foglalkozik vele.

Ez lenne tehát a Karikó-életfilozófia? 

A University of Pennsylvanián számtalanszor gondoltam arra: itt vagyok Amerikában, ülök egy laborasztalnál, mi másra vágyom, lehetne ennél jobb dolgom? Arra kell törekednem, hogy még jobb kísérleteket végezzek! Nem kerestem másokban a hibát, nem okoltam a főnököt, hanem mindig azt tartottam szem előtt, hogy én, saját magam hogyan tudnék továbblépni. Sok kolléga életét megkeseríti, hogy azzal foglalkozik: másokat előléptetnek, látványosabb sikereket érnek el, több pénzt keresnek, miközben ő végzi a munka dandárját. Ám akkor, amikor ezen bosszankodik, máris elterelődik a figyelme arról, amin ő maga tudna változtatni. Ha egyre jobbak és jobbak leszünk, akkor ténylegesen növekszik az értékünk. Amikor lefokoztak vagy elküldtek az aktuális munkahelyemről, azt mondtam magamnak: elég, nem gondolkodom többet rajta. Laborasztal van, kapok fizetést, szóval csinálom tovább. Persze előfordult, hogy betelt a pohár, és rácsaptam az asztalra, hogy na, ebből most már elég.

Nem kerestem másokban a hibát, nem okoltam a főnököt, hanem mindig azt tartottam szem előtt, hogy én, saját magam hogyan tudnék továbblépni”

Mi volt ez az alkalom? 

A University of Pennsylvanián sokáig kizárólag én foglalkoztam RNS-sel, és meghívtam a kollégámat, Drew Weissmant a kutatásba, hogy segítsen nekem. Aztán amikor a kettőnk nevén benyújtottuk a szabadalmat, az egyetemen megfordították a nevünk sorrendjét, és az ő nevét írták előre. Amikor ezt szóvá tettem, azt mondták, hogy már csak fizetség ellenében lehet módosítani rajta. Erre azt mondtam: akkor fizessenek, mert addig nem írok alá semmit, amíg nem módosítanak a sorrenden. Olykor fontos, hogy az ember kiálljon magáért, a maga igazáért. Na, ez egy ilyen pillanat volt. De általánosságban az a filozófiám, hogy nem kell mellre szívni semmit, pláne nem szabad haragudni másokra. Én senkire nem haragszom, azokra sem, akik kirúgtak. Gondoljunk csak bele, nem lennék most itt, ha nem bocsátanak el annyiszor! A BioNTechnél korábban sosem akartak módosított RNS-sel foglalkozni, én viszont, miután elküldtek a munkahelyemről, kijelentettem: csak akkor jövök át Németországba, ha azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Uğur Şahin, a BioNTech vezérigazgatója végül rábólintott. A végén mindenkinek, aki keresztbe tett nekem, köszönetet kell mondanom… (Nevet) Nagy tanulság, hogy sosem tudjuk, hogyan fordul az élet. A pozitív szemlélet a fontos, élvezni kell a munkát, amit végzel. Az interjúból még többet itt olvashat, a teljes interjú a hetilapban érhető el.