Békebeli hangulat - interjú Hangody Lászlóval

Dr. Hangody László professzorral, az Uzsoki Utcai Kórház Ortopéd-traumatológiai Osztályának vezetőjével az Egészségemre.com beszélgetett.

– Az édesapja neves orvos volt. Családi örökségként kapta ezt a szakmát?
– Ő soha nem presszionált arra, hogy a nyomdokába lépjek, mégis már egészen kis koromtól, talán általános iskolás koromtól kezdve tudtam, hogy én is orvos szeretnék lenni. Aztán felvettek az egyetemre, és én egyből eldöntöttem, hogy mozgásszervi megbetegedésekkel szeretnék foglalkozni. Abban az időben az ortopédia és a traumatológia még külön szakterületnek számított itthon, mi Magyarországon ugyanis a porosz mintát követtük, és nem az angolszász országokét, ahol már akkor is egyben működhetett az egyébként igazából össze is tartozó két terület. Itthon külön volt tehát a baleseti sebészet, ide tartozott mindenféle olyan sebészeti munka, ahol például szúrt, lőtt, törött sérülések voltak, az ortopédiánál pedig maradt minden, ami mozgásszervi, de nem egy sérülés következménye. Összesen két olyan kórház működött az országban, ahol már felismerték, hogy ez a két terület összetartozik: a János kórházban és az Uzsokiban, azaz a Mexikói úton kapcsolták össze a két területet.

– És ezekre a helyekre hogyan kerülhetett be egy kezdő orvos?
– Még fiatal egyetemista voltam, amikor egy nálam idősebb diák, a később neves gerincsebésszé váló Varga Péter Pál rávett, hogy menjek el műtősfiúnak, mert ezzel a munkával rengeteget tanulhatok. Meg is fogadtam instruktorom tanácsát, és minden évben elhelyezkedtem egy-egy kórházban műtőssegédként ügyeletben dolgozni. Figyeltem, tanultam. Hatalmas szerencsémre az utolsó évben éppen a Mexikói útra kerültem, és azóta is ott vagyok, igaz, ma már nem műtősfiúként.

– Elég a szorgalom, vagy szerencse is kell az induláskor?
– Kell szerencse is! Sok helyen mellém is állt az életben: például akkor, amikor az utolsó évemben, még műtősfiúként, az Uzsokiba kerültem. Nagyon jól választottam munkahelyet, szakmát, a kollégáimmal együtt nőttünk fel, a mai napig együtt, egymást támogatva dolgozunk. Az egykori munkatársaim közül mindenki itt maradt, 25 orvosom van a csapatban, egy egészséges korfa alakult ki az osztályon: hét minősített emberem van. A jó szakmai összetétel miatt pedig az emberek, és nemcsak a munkatársak, hanem a páciensek is, komfortosabban érezhetik magukat, biztonságban. Én nagyon sokat utazom, kedden műtök, de lehet, hogy csütörtökön már Európa másik felén ülök egy konferencián… A mi csapatunk, talán ezért is, úgy épül fel, hogy mindenki pontosan tudja, melyik pácienssel mi történt és mi lesz a következő lépés, minden pontosan lekövethető. Ugyanazt az iskolát jártuk ki, ugyanúgy dolgozunk, cselekszünk. Igazi csapatmunka jellemez bennünket, amelyhez a ház mindenben a segítségünkre is van: minden van és mindenből van…

- Egy nagy múltú intézménybe került rögtön, kezdőként. Hogyan fogadták?
– Ez a kórház már 1911-től különleges pontja volt a magyar egészségügynek, mondhatnám talán, hogy a hazai ortopédia bölcsője. Amikor ide kerültem, akkor már nemcsak az ortopédia volt a fő profil, hanem ez volt a főváros egyik vezető baleseti ügyeleti osztálya. Tudományos szempontból nem volt ugyan jegyzett hely, de nagyon jó szellemű fiatal „iparosok" dolgoztak itt. Hatalmas szaktudásukra pedig szükség volt: ügyeleti napokon Budapest és az agglomeráció, vagyis csaknem 3 millió ember tartozott hozzánk. Egymást segítő orvosokból állt a csapat, akik a kezdőket is könnyen befogadták.

– Akkor volt lehetőségük a fiataloknak is odaférni a műtétekhez…
– Volt. Számunkra a könyvből tanultak nagyon hamar realitássá váltak: éjjel-nappal műthettünk, gyakorolhattuk a szakmát, volt alkalmunk mindenbe belelátni, mindent megtanulni. Pár év elteltével aztán az osztály vezetését átvette Sükösd László tanár úr, aki a János kórházból jött, és egy Európát látott ember volt… Újító gondolatai alaposan megreformálták az osztály életét. Tulajdonképpen az ő szellemisége hatja át a mai napig az osztály életét.

– Eljött az újítások ideje?
– Igen, a tanár úrnak így szólt a mottója: „Menni kell, tanulni kell!" És én a legjobb korban voltam ehhez: úgy éreztem magam, mint egy versenyautó, ami eddig egy ponyva alatt állt, de a tanár úr levette rólam a takarót és ráállított az útra. Benzin pedig volt elég, én már korábban is nagyon kezdeményező, kísérletező ember voltam, szerettem az újításokat. A lehetőségek ettől a pillanattól kezdve pedig adottak voltak…

További részletek a weboldalon.