Csak nevük említése nélkül beszélhettek, ugyanis az egészségügy irányítói a vírusnál is jobban félnek a nyilvánosságtól.
"A sürgősségi ellátásban kiélezett a helyzet, az emberek nagyon kimerültek. A mentőknél a kapacitásproblémák feszítőek. Tudomásom szerint minden megyéből naponta indulnak kocsik budapesti munkavégzésre - mondja egy mentős a Népszavának. - Ez például itt nekünk az ország déli megyéjében azt jelenti, hogy reggel a műszak kezdetén indulunk és maradunk a végéig. Gyakran 12 órás a távollét, de van, hogy egy-két órát még rá kell húzni. Előfordul, nem is ritkán, hogy a következő napon reggel újra munkába kell állni. Március, április környékén rendelték el ezt a távoli szolgálatot a járványhelyzetre hivatkozva, de nyáron – amikor alig volt covidos – sem enyhültek a körülmények, menni kellett. Eközben naponta több covidost hordunk be a sürgősségire. Ha valaki oltott, és nincs szüksége tartós oxigénterápiára, azokat egy nagy adag Favipiravirral hazaküldik. A saját ismeretségi körömből is van olyan, akit magam vittem be mentővel, és többé nem láttam a saját lábán kijönni az épületből. Az úton arról beszélgettünk, hogy kap egy is rásegítést és aztán már otthon is lesz. A covidosok napi szállítása alaposan megviseli az embert, még akkor is, ha önvédelemből megpróbál minél személytelenebbül viselkedni. Láttam sok tragédiát, a gyerekek sikertelen újraélesztése a legrosszabb, mert az megmarad az ember fejében, attól nem szabadul. Aztán egy nehezebb nap után, amikor az ember hazaindul és útközben a benzinkutas, a tanár, a pincér arról kezd el beszélni, hogy ez a vírus nem több, mint egy influenza-mese, az végképp kiborít. Szűk két éve van a nyakunkon ez a járvány, a vírusról továbbra sem tudunk túl sokat, baromi fáradtak vagyunk."
Az összes monológ a Népszava cikkében olvasható.