Csak egy telefon: véget érhet-e a mutyivilág?

Lesz-e olyan világ Magyarországon, hogy amikor a miniszter húga odatelefonál egy kórházigazgatóhoz, mert azonnali vizsgálatot akar, azt a választ kapja: tessék időpontot kérni, mint mindenki más? Vagyunk-e annyira érettek, hogy le tudjuk nyomni a felsőbbrendűségi érzésekből fakadó különigényeket? A 168ora.hu által megkérdezett Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász szerint ha a kérdésekre nemleges a válasz, akkor az egészségügyben tovább virágzik a feudalizmus.

Amíg a totálisan központosított egészségügyben mindenkinek ugyanaz a főnöke, nem is lehet a fejlődést támogató vitákra és konfliktusokra számítani.

– Be tudna feküdni félelem nélkül egy magyar kórházba?
– Eleve félek a betegségektől, de ez szerintem normális. Magyarországon inkább az a probléma, hogy nem tudhatjuk, mi vár ránk a kórházban. Előfordulhat, hogy világszínvonalúak a körülmények és a technikai lehetőségek, ugyanakkor csak a szomszéd épületig kell elmenni, és a 19. századhoz sem méltó körülményeket tapasztalunk. A magyar kórházi ellátás szakmailag összességében nem rossz. A bizonytalanság azonban borzasztó.
– Pedig több száz milliárd forint közösségi támogatás jutott az elmúlt évtizedben a kórházaknak. Nem jól hasznosult a pénz?
– Magyarország rosszul használta fel a forrásokat, presztízsberuházásokra költötte, olyan kapacitásokat fejlesztettek uniós pénzből, amelyek kihasználatlanok, strukturálisan nem alkalmazkodnak a szükségletekhez. Nem sikerült elvinni abba az irányba az egészségügyet, hogy a mai korhoz méltó egészségügyi ellátórendszer alakuljon ki. Hogy jót is mondjak, nagyon sok rendelőintézet megújult.
– Csakhogy a szerepük nem változott. A fejlett államokban rengeteg feladatot átvettek a rendelőintézetek a kórházaktól. Ezért lehet az, hogy az EU-ban 5,3, Svédországban vagy éppen az USA-ban pedig mindössze három kórházi ágy jut ezer lakosra. Mi még mindig 7,1-nél tartunk.
– Mert Magyarországon mindig a kórházaktól indítják a kormányok az egészségügy átalakítását, a kiemelt kórházak, az egyetemi klinikák, a nagy centrumok fejlesztésében látják a legfontosabb feladatot, ahelyett hogy az alapellátástól kezdték volna a fejéről a talpára állítani az egészségügyet. Most úgy tűnik, van egy erős alapellátás-fejlesztési vonulat, bár ez egyelőre csak szavakban nyilvánult meg.
– A szakmában van igény a változásra?
– Szükségszerű a változás. A modern egészségügy két pólusra épül, a lakosságközeli ellátásokra és a magasan specializált, akár robottechnikával elvégzett műtéteknek otthont adó centrumokra. A technológiai fejlesztés révén mind több okos eszköz áll rendelkezésre a következő 5-10 évben, olyanok, amelyekkel a páciens otthonából vett jelekkel nyomon lehet követni például a beteg szívműködését, testsúlyváltozását, táplálkozását, mozgását. Az idős ember kap egy karórát, az orvos pedig látja az élettani változásokat, s az alapján el tudja dönteni, kell-e segíteni, ki kell-e menni a beteghez, vagy be kell-e hívni kontrollra. A modern egészségügyben együttműködnek a kistérségi intézmények, és itt nemcsak a háziorvosra gondolok, hanem a gyógytornászra, a rehabilitációs szakemberre, sőt a jövőben az informatikusokra, műszerészekre, akik kezelik a gépeket. Változnia kell az egészségügyről alkotott képnek: a kórházcentrikus gondolkodás hamarosan idejétmúlt lesz.
– Az egészségügyi kormányzatnál szemlátomást még nem az: épp arról szólnak a hírek, hogy hová tervezik az új szuperkórházakat. Vagy van létjogosultságuk ezeknek az intézményeknek?
– A szuperkórházak ötlete – gumicsont. Természetesen annak volna létjogosultsága, hogy mondjuk az elavult, pavilonrendszerű Szent János kórház helyett elérhető legyen Budán egy modern központ, de hogy hol, hogy régi kórházat újítsanak fel vagy építsenek egy újat, az szakmai kérdés, közlekedési kérdés, egészségügyi építészeti kérdés. Az a baj, hogy nálunk minden a politikáról szól.

A teljes interjú a weboldalon olvasható.