Csató Gábor irodájában ma is ott lóg a fonendoszkóp

A HRBEST Év Fiatal Vezetője díját idén dr. Csató Gábor, az Országos Mentőszolgálat debreceni származású főigazgatója vehette át. 2017-ben, mindössze 33 évesen lett a valaha volt egyik legfiatalabb egészségügyi felső vezető, azóta pedig „digitális bennszülöttként” számos újítást vezetett be a több mint 70 éves szolgálat életébe. Csató Gábor a pályája elején, 2002 és 2009 között a debreceni mentőállomáson a mentőápolótól a mentőtiszti, majd a mentőorvosi munkáig végigjárta a ranglétrát, közben pedig elvégezte a helyi orvosegyetemet, s később egészségügyimenedzser-diplomát is szerzett ott. Ezek után a Kenézy-kórházban aneszteziológusként dolgozott, továbbá fővárosi és külföldi betegágyak mellett szerzett tapasztalatot. A Naplónak adott interjújában többek között szóba került a szülővárosához és az alma materéhez kötődő viszonya, a Covid-helyzet tanulságai és az, számít-e a kor ebben a pozícióban - idézte az interjút a haon.hu.

Ön szerint múlik-e az életkoron az, hogy ki milyen vezető? 

A tapasztalat szempontjából biztosan van jelentősége az éveknek, de az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött néhány évet figyelembe véve mondhatjuk, hogy az évek duplán számítanak. Mindössze öt napja voltam főigazgató, amikor a veronai buszbaleset megtörtént. Aztán jött a dunai hajóbaleset, most pedig a koronavírus-járvány. Ilyen eseményeket szinte egyetlen főigazgató sem élt meg szervezetünk élén. 

Az életkort talán azért érdemes külön hangsúlyozni, mert ez az jelenti: a fiataloknak is van esélyük vezető pozíciót betölteni és elérni. Jelentsünk mi egy jó példát az utánunk jövő nemzedéknek is! 

Hogy a fiatalság mennyire mulandó, és mennyire tekintem magam annak, az nyilván napról napra is változhat, de nagy büszkeség számomra, hogy 40 év alatt ilyen nagy intézményt vezethetek, és ilyen sikereket érhetünk el közösen a bajtársainkkal. (...)

Hiányzik az aktív mentés vagy éppen a kórházi munka? 

Őszintén mondom, a Covid előtt már voltak éjszakák, amikor azzal álmodtam, hogy betegágy mellett vagyok, beteget altatok vagy ébresztek. Mostanában viszont olyan szinten lefoglalja az összes szabad kapacitásomat a járvány elleni küzdelem és a mentőszolgálat működése, hogy amikor elgondolkozom azon, mikor lehetne időm a mentésre, gyógyításra, mindig oda lyukadok ki, hogy sem a szervezettel szemben nem lenne jó, hogyha elmennék egy-egy napra vagy néhány órára betegágy mellé, sem azzal a beteggel szemben nem lenne méltányos, aki megérdemli azt a 100 százalékos figyelmet, amit nem biztos, hogy meg tudnék neki adni, hiszen a telefonom ugyanúgy csöröghet, e-mailek érkezhetnek. Ezt a hiányérzeteimet egy-egy spontán eseménykor tudom csillapítani: amikor belefutok egy balesetbe vagy egy rosszullétbe, akkor érzem azt, hogy milyen fantasztikus volt orvosnak lenni évekkel ezelőtt. Továbbiak a teljes cikkben