Csont se lesz - Váncsa István publicisztikája

„Csomagolok: műanyag vödör, sátorlap, honvédségi kanálkészlet, szerszámok, burkolóanyagok, szerelvények és hasonlók. Viszem magammal mind. Kórházba megyek, nem is először, tehát pontosan tudom, mire lesz szükség..." - olvasható az Élet és Irodalom online oldalán.

A szöveget, amelyből a föntebbi idézet származik, huszonhét évvel ezelőtt írtam, 1996 májusában jelent meg ugyanitt, az első oldalon. Az ispotály, ahová bevonulni készülődtem, a Szabolcs utcai kórház volt, melyet a két világháború között Budapest egyik legrangosabb egészségügyi intézményeként tartottak számon, a fenti szöveg megjelenésekor pedig Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem néven tisztelhettük. 2007-ben megszűnt.

Példáját a ma még életjeleket mutató kórházaknak is követniük illene, létezésük ugyanis bosszantó teherként nehezedik az egyébként is heroikus munkát végző belügyminiszter vállára, hasznuk jóformán semmi, csak a káoszt növelik. Társadalmunk értékesebb tagjai már jó ideje a magánegészségügy keretei között keresik a gyógyulás lehetőségét, az egyszerű pór pedig ma is olyan, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Nem betegszik meg, de ha mégis, akkor pár kupica pálinkától rendbe jön, ellenkező esetben pedig zokszó nélkül adja vissza lelkét az Úrnak. Egyébként pedig a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem fönti példája is mutatja, hogy szép hazánkban az egészségügy negligálása pártsemleges. A magukat baloldalinak mondó kormányzatok idétlenkedtek ugyan valamicskét körülötte, de érdemben nem piszkálgatták, a mostaniak várhatóan széjjelrúgják, mint tyúk a töreket, romjait eltakarítani az idő feladata lesz.