"Daganatos betegeknél jó stratégia a tagadás"

Ha mostanában kérdezik, mi történt vele, azt mondja: akasztották a hóhért. Prezenszki Zsuzsanna onkológiára szakosodott pszichoterapeuta (pszichoonkológus) évtizedeken át daganatos betegek ezreit segítette újra a teljes értékű élethez, egy éve pedig a betegek oldalról is szemlélni tudja a rákbetegséget. A Népszava kérdezte erről a kettősségről is.

– A kettős szerepben számomra az okozta a meghasonulást, hogy azokat a jelzéseket és óvintézkedéseket, amiket folyamatosan hallottam a betegektől, és amiket én is rengetegszer elmondtam, magamra nézve nem tartottam kötelező érvényűnek. Egészen addig, amíg be nem ütött a krach – meséli Prezenszki Zsuzsanna pszichoonkológus, akinél több mint egy éve mellrákot diagnosztizáltak.

Az orvos utólag már látja, hogy túl sokat vállalt, minden betegen segíteni akart. Egyéni és csoportos terápiákat tartott, előadásokon, konferenciákon vett részt, rehabilitációs táborokat szervezett, rákellenes civil szervezetben dolgozott, roppant elkötelezett volt mindabban, amit csinált. Amikor a környezetében élők figyelmeztették, hogy sok lesz, nem hallotta meg.

– Valahol mélyen tudtam, hogy igazuk van, mégis a sérthetetlenség vélt páncéljának védelmében éreztem magam. Hogy ez struccpolitika volt-e, vagy az orvos-hős önhittsége, nem tudom. A külvilág közben pontosan látta, hogy rohanok a lejtőn, és már nem tudok megállni. Szakmailag minden munka fontos volt, magas hőfokon éltem meg a gyógyítást, mert ki segítsen, ha én nem? Az egyik énem folyamatosan mondta, hogy vigyázz, te is csak emberből vagy, a másik letromfolta, hagyjál már ezzel a hülyeséggel, erős vagyok, bírom a strapát.

– Meghasadt tudattal éltem. Az agyam egyik része vértezte a másikat, aki hajtott a munkában, a harmadik viszont folyton azt sugallta, hogy el kell menned szűrővizsgálatra. Kételkedett a páncélos, miért pont most? Egy évet ugyan kihagytam a Covid miatt, de addig minden vizsgálatra elmentem, ­miért éppen most kellene, amikor annyi dolgom van. De a belső hang csak erősködött, végül kértem időpontot. Nem kaptam. Aztán megint kértem, elmentem. Láttam a mammográfiás leleten, hogy meszesedés, majd a megerősítő, jobb képfelbontást biztosító komputertomográfiás vizsgálat eredményén, hogy ez mikrokarcifikáció, egy bizonyos rosszindulatú elváltozás jele. Orvosként tudtam, hogy ez mit jelent, de ezt is elbagatellizáltam, pedig utólag már látom, óriási szerencse, hogy a legelején észrevettük az elváltozást. A vizsgálat után ültem a buszon és azt gondoltam, ez még lehet akár jóindulatú is. Otthon megkérdeztem Gugli barátunkat, ő mit mond erről. Arculcsapásként ért, hogy feketén-fehéren az állt ott, ez a fajta elváltozás az esetek többségében rosszindulatú, de én a tagadást vettem fel védekezésként. Ugyan már, ilyen mikroizék mindenkinek vannak, és ebbe olyannyira beleéltem magam, hogy amikor a kolléganőm óvatosan javasolta, hogy azért ő mégiscsak mintát vesz és elküldi szövettanra, nagylelkűen megengedtem neki, mondván, ha ez téged megnyugtat, szúrjál! Két hétig meg sem néztem az EESZT-ben az eredményt. Aztán amikor mégis, akkor előjött az üvegbura effektus. Micsoda? Mi van? Én? C5690? Emlő rosszindulatú daganata? Ezt a diagnózist már ezerszer láttam és leírtam, de hogy az én nevem mellett szerepeljen?! Érdekes módon az orvosi kód ütött nagyot rajtam, az egzaktságával véglegesnek tűnt.

Továbbiak a teljes cikkben