Derék segítő

Nem tudom, miért csináltam – tűnődik el Szedlacsek Enikő. Talán azért, hogy ne felejtse el azt az álmát, amely mára már valósággá vált. Egy helyet, ahol a gerincbetegek nyugodt körülmények között gyógyulhatnak, ahol nem kell a kezelésekre hónapokat várniuk, és ahol úgy érezhetik, minden csakis őértük történik – olvasható a Népszabadság – online oldalán.

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy sorra érkeznek hozzám hátfájással, lumbágóval küszködő emberek, és kérik a tanácsomat. Én pedig segítek nekik – emlékszik vissza a 46 éves, háromgyermekes családanya. Másnap reggel már írta is a kör e-mailt, amelyben az induláshoz szükséges anyagi segítséget kérte. Egy bő évtizede nem látott ismerőse válaszolt: üzleti tervet kért. Estére az is megvolt, pár hónappal később pedig megnyílt a Gerinc Műhely.

Itt, a Budapest belvárosában megbúvó csöndes „menedékben" beszélgetünk. Enikő hintaszékben, hátát párnával megtámasztva mesél, én pedig egy egyenes testtartásra ösztönző párnán próbálok egyensúlyozni. A levegőben füstölő illata száll, hátul rejtélyes félhomályba burkolóznak a mindent tudó gépek: a gerincnyújtó pad, a jádeköves masszázságy és a chigép.

Enikő szerint minden testi fájdalom lelki sérülésekre vezethető vissza. – A magyar nyelv gyönyörűen visszaadja ezt. Nem véletlenül léteznek az olyan kifejezéseink, mint például a „nyakába veszi a terhet" vagy a „nem adja be a derekát" – mutat rá.

Enikőre is rakott terheket az élet. Vállalkozása tulajdonképpen saját betegségén alapszik. Borsodban, az ország egyik legszegényebb vidékén nőtt fel. Sajószentpéteren született, édesanyja a kazincbarcikai kórházban volt asszisztens, édesapja az Észak-magyarországi Regionális Vízműveknél dolgozott. Enikő nem volt éppen jó gyerek. Már a bölcsődéből eltanácsolták. Egyszer ugyanis bezárt egy gyereket a szekrénybe, és megfenyegette, megveri, ha ki mer jönni. Egyébként is sokat verekedett.

Enikőnek van egy halmozottan fogyatékos bátyja, Zsolti, aki négyéves koráig egészséges gyerek volt, de a mumpsz következtében fellépett agyhártyagyulladás miatt megrekedt a fejlődése. A hormonháztartásra is kiható betegsége miatt elhízott, emiatt rengeteget csúfolták. Enikő, bár öt évvel fiatalabb nála, úgy érezte, meg kell védenie Zsoltit. Utoljára 14 éves korában törte be egy fiú orrát, mert az kővel dobálta a bátyját. De már gyerekkorában is megmutatkozott, hogy „ért a betegek nyelvén". Amikor bátyjának összeroppant a combcsontja, és a műtétet követő erős fájdalmak miatt nem akart felkelni a kerekes székből, a húga rávette, hogy együtt díszítsék fel a karácsonyfát. Mégsem lett orvos. Sőt, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemről is kibuktatta magát. Üres matematikadolgozatokat adott be, majd a vizsgán egy olyan tanárnál adta az értetlent, aki amúgy sem kedvelte a lányokat.

Húszévesen férjhez ment, de már a házasság előestéjén látszott, ebből sok jó nem sülhet ki. Vőlegénye féltékenységi jelenetet rendezett, ami azzal zárult, hogy Enikő a két szeme közé repített egy villát. Hamarosan megszületett a lányuk, ám a féltékenységi jelenetek nem szűntek meg.

A rendszerváltás környékén Svédországban jártak, ahol gyönyörű – fából, kötélből és más természetes anyagokból készített játékokkal felszerelt – játszótereket láttak. Lefényképezték őket, majd itthon saját kezűleg kezdték el legyártani a svéd játszóterek másait. Volt rá igény – Magyarországon ekkor még nem voltak ilyen játszóterek –, több óvoda is a megrendelők között volt. Majd megszületett a második gyermekük, Enikő már nem tudott dolgozni. A férfi pedig nem hajtotta a munkát. Inkább ivott: autóval járt a kocsmába. Hipp-hopp elverte a kemény munkával megkeresett pénzt.

Aztán az internet révén egyszer csak jött az új élet és az új társ, majd a harmadik gyermek Budapesten. Egy újsághirdetés útján lett a fővárosi tűzoltó-parancsnok általános helyettesének titkárnője. Hét év után munkahelyi mobbing miatt fel akart mondani – Enikő szerint azért utálták ki kollégái, mert csak a munkájának élt, nem járt át trécselni, kávézgatni a szomszéd irodákba. Végül az ingatlan-fenntartási osztályra került.

A korábbi traumák azonban nem múltak el nyom nélkül. Enikőnél ágyéki gerincsérvet diagnosztizáltak. Végigjárta az orvosok által kiírt összes kezelést: járt gyógytornára, vízi tornára, mágneses terápiára, elektromos kezelésre. Semmi nem hatott. A gyógyszerek kiütötték, már járni is alig tudott. Végül a doktornő azt javasolta, százalékoltassa le magát. Enikő viszont azt gondolta, a fájdalma egy ilyen papírtól nem fog megszűnni. Elkezdett más gyógymódok után kutatni.

A megoldás közelebb volt, mint gondolta: apósától kölcsönkapott egy chiágyat. Ezen feküdt reggel, délben, este, mígnem a gerincsérv visszahúzódott. Alighogy meggyógyult, begyulladt a melle. Majd kitört rajta a pánikbetegség. Eltörte a bokáját, végül egy nyaki gerincsérv miatt már a nevét sem tudta leírni.

Folyamatosan kaptam a jelzést, hogy nem jó irányban halad az életem – fogalmaz Enikő. Végső lökésként a tűzoltóságtól is elbocsátották. Mégsem bánja. Úgy érzi, az utolsó lehetőséget kapta meg az élettől, hogy az legyen, aki talán mindig is szeretett volna lenni: az embertársai felé forduló, empatikus segítő.

Enikőnek szakirányú végzettsége nincs. Szakkönyvet ugyan rengeteget olvasott, de alapvetően a saját tapasztalatai alapján állítja össze páciensei számára a kezelést. A testük mellett a lelkükkel is foglalkozik.