Digizálhatunk, de ápolók nélkül emberek halnak meg

Rékassy Balázs orvos-egészségügyi szakközgazdász önkéntesként dolgozott egy Covid-osztályon a harmadik hullámban. Találékony orvosokkal, emberfeletti munkát végző ápolókkal, váratlan halálesetekkel, kiszámíthatatlan színvonallal, az egészségügyet végleg otthagyni készülő dolgozókkal találkozott. Rékassy szerint a magyar kormány a gazdasági és politikai előnyökért cserébe kalkulált a magas halálozással, de a második és harmadik hullámban nagyon elkésett a korlátozó intézkedésekkel. Most a „poszt-Covid egészségügy” jön kiégett, fáradt és motiválatlan orvosokkal, ápolókkal, hosszú várólistákkal, magukra hagyott háziorvosokkal és betegekkel, mert az irányítás már rég kicsúszott az egészségügyért felelős minisztérium kezéből, mondta a Telexnek a szakember.

Ön nemcsak közgazdász, orvos is, és a koronavírus-járvány idején önkéntesként dolgozott egy Covid-osztályon. Hogy került oda?

Már az első hullám elején jelentkeztem önkéntesnek a hivatalos állami felületen, amikor toborozni kezdtek orvosokat, de se akkor, se azóta nem hívtak be. Igazából mint mindenhez Magyarországon, ehhez is személyes protekció kellett: a harmadik hullámban egy kórházigazgató barátom segítségével lehettem önkéntes az egyik budapesti kórházban. Az első naptól kezdve nagyon jól esett, hogy idegenként is hamar befogadtak, és nagyon hasznosnak éreztem azt, amit csinálok.

Orvosként dolgozott?

Nem, külön kértem, hogy segédápolói feladatokat láthassak el, mert hiszem és vallom, hogy a Covid-ellátás nagyon nagy mértékben ápolói feladat. A betegek ellátásában Magyarországon ápolókból van leginkább hiány. Gondoljunk bele, hogy a járvány előtt a magyar egészségügyben az amúgy is leterhelt ápolók feladatait jelentős részben eleve a hozzátartozók, rokonok, látogatók látták el, a Covid idején viszont látogatási tilalom van. Tapasztalataim szerint a legjobban épp az hiányzott, hogy valaki megigazítsa a beteg takaróját, tisztába tegye őt, megitassa, beszélgessen vele, mondjon neki néhány megnyugtató mondatot.

Milyennek látta az önnel együtt dolgozó ápolók és orvosok munkáját ebben a rendkívüli helyzetben?

Megható volt látni számomra azt, milyen hihetetlenül keményen dolgoznak elsősorban az intenzívesek, a Covid-ellátásban milyen klasszul beleálltak elsősorban a fiatal orvosok vagy az ápolók, a mentősök, és ne felejtsünk el köszönetet mondani a kórházi háttérszemélyzetnek is. Orvosok is, ápolók is 12 órás műszakban izzadtunk a védőfelszerelésekben, közben nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megterhelő ez a munka. A szakdolgozók aztán hazamennek, ahol sokukat várja a család, vacsorát kell készíteni vagy másnapra ebédet, tanulni a gyerekkel, aztán másnap hajnalban megint kelni, és reggel hétkor ismét szolgálatba állni. Eddig is tudtam, milyen megterhelő ez a munka, de ezután nagyon hangsúlyosan azt mondom: ezek az emberek minden anyagi és erkölcsi elismerést megérdemelnek.

Milyen rossz tapasztalatai voltak?

Elméleti szinten tudtam, mennyire esetleges Magyarországon az, hogy ki milyen ellátást kap. Sajnos látnom kellett, hogy egy vészhelyzetben összetoborzott csapatban az egészségügyi dolgozó felkészültsége között jelentős különbségek vannak. Nagyon nem mindegy, hogy éppen ki van szolgálatban és hogyan látja el a beteget. Normális országokban a protokollok, kötelező érvényű és békeidőben begyakorolt részletes szakmai útmutatások biztosítanak egységes színvonalat, hogy a beteg Nyíregyházán, Budapesten és Győrben is ugyanazt az ellátást kapja. Láttam, milyen sokat számít, ha egy kórházban van elkötelezett szenior orvos, aki megszervezi, egy kézbe fogja a dolgokat, segít a fiatal kollégáinak. És persze itt is sok minden egyéni kezdeményezéseken, házilagos megoldásokon múlott.

Az orvosok egy zárt Facebook-csoportban, Google Drive-dokumentumokban cseréltek tapasztalatot más kórházakban dolgozó kollégákkal arról, hogy hogyan érdemes adagolni például a gyógyszereket, vagy melyek a legjobb betegellátási megoldások. Ez egyfelől a civil kurázsi megnyilvánulása, másfelől az én szememben súlyos rendszerbeli hiányosságot mutat. Ezt a feladatot ugyanis a minisztériumnak vagy a népegészségügyi hatóságnak kellene végeznie. Nekik kellene összegyűjtenie és szervezett formában terjesztenie az egész országban ezeket a szakmai tapasztalatokat, ajánlásokat, tudást. A magyar kórházakban nincs minőségbiztosítás, egységes szakmai protokollrendszer. Az ember az egyik helyen, jó időben és kipihent profi személyzettel olyan ellátást kaphat, mint Németországban, a másikban pedig rosszabb esetben olyat, mint Albániában.

Milyen körülmények között dolgoztak az orvosok és ápolók? Volt elég eszköz?

Most, a harmadik hullám vége felé nem volt gond az ellátottsággal: minden eszköz és védőruha megvolt. Nagyon jó volt látni, és külön dicséretet érdemelnek az egészségügyi háttérdolgozók. Hogy két példát mondjak: a kórház oxigénigénye 10-12-szerésre nőtt, vagy 12 műtőt kellett intenzív ellátó részleggé átalakítani – ezt minden zokszó nélkül megoldották a műszakiak és a vezetőség. Ahogy mondtam, a szűk keresztmetszet a humánerőforrás. A covidos betegek nagy része állandó megfigyelést igényel, a kórházaink klasszikus kórtermi beosztása erre nem alkalmas. Ezért is kellett például az intenzív ellátás részére a nagyobb alapterületű műtőket átalakítani, mert ott könnyebben átlátható, mi történik a betegekkel. Sajnos velem is előfordult, hogy egy beteg ellátását végeztem az egyik kórteremben, majd átmentem egy másikba, aztán 5-10 perc múlva a szobatársa szólt, hogy az addig elfogadható állapotban lévő ember már nem lélegzik. Ő aztán sajnos meg is halt, ami engem nagyon megrázott.

További részletek az interjúban.