Doktor úr, ébresztő! Ezt jól elcseszték

Doktor úr, ébresztő! Ha nem tudná, önök történelmi ziccert méltóztattak kihagyni legutóbb. Úgy is mondhatnám, ezt jól elcseszték. Szokásukkal ellentétben most szavuk sem volt a legújabb, ezúttal a kényszernyugdíjazást feszegető ötletre. Máskor hangot emelnek, ha nem kell, akkor is, most hallgattak és vártak. De vajon mire? Szerencse, hogy a mondat végül kiverte a biztosítékot, ha az áramszünettől nem is állt le a rendszer. Pedig most éppen arra lett volna szükség, ha úgy tetszik, prevenciós célzattal.

Ezúttal viszont nem volt annyi hevület (vagy talán humorérzék?) önökben, hogy a kijelentés másnapján egy emberként közöljék országgal-világgal: rendben, nyugdíjba vonulunk, holnap már be sem jövünk dolgozni. Ha ezt megteszik, azzal hosszú időre elejét veszik az újabb baljóslatú ötleteknek - írja publicisztikájában a Magyar Hírlap.

Mi, járulékfizető-potyautas, beteg-egészséges állampolgárok nem felejtjük el a zöld zászlókat (itt-ott lepedőket), a kitűzőket, a felmondóleveles bérharcot, az aláírásokat, az összes jogos küzdelmet, amelyben önök mellé álltunk. Sokszor csikorgattuk a fogunkat, de így-úgy megpróbáltuk felfogni az üzenetet. Persze magunkért is tettük, de elsősorban egy olyan rendszer megmaradásáért, amelyben ragaszkodtunk és ragaszkodunk a saját orvosainkhoz. Önökhöz. Nem utolsósorban azért is – és ezt persze lehet a mi önzésünknek nevezni –, mert mindnyájan hozzátettünk egy kicsit ahhoz, hogy önök felvehessék a fehér köpenyt, amelyben dönthetnek életünkről-halálunkról. És közben persze féltünk minden ügy lehetséges rossz kimenetelétől.

Legalább úgy féltünk, mint amikor kés alá fekszünk. De nekünk nincs más út – bár lehet, hogy már ezt sem járhatjuk sokáig. Most kellett volna bizonyítani, mire jut önök, azaz a nyugdíjérettek nélkül ez a rendszer. Ezúttal nem néhány ezer forint hiányzott volna a bérjegyzékről, vagy néhány kórház az ellátási térképről, hanem hús-vér gyógyító emberek a rászorulók mellől.

Doktor úr, most lett volna szükség igazi kurázsira. Nem az ellenkezéshez, hanem éppen az engedelmességhez. Ha úgy tetszik, a cinikus szófogadáshoz. De ha másért nem, legalább kalandvágyból, gyermeki kíváncsiságból ki kellett volna kényszeríteni a tehetetlen csöndet, a patthelyzetet, majd az ötletgazdák bocsánatkérését tőlem, kollégáimtól, a kórházban fekvő betegektől. Az egész társadalomtól, amiért felrúgták a vele két évvel ezelőtt kötött szerződést. Doktor úr, ezt bizony elpuskázták. Most rajtunk a sor, hogy eldöntsük, vajon miért.