Egy buborékon múlt az egész

Azt is kevesen tudják, ha közvetlen környezetükben van valaki, aki már mentett életet. Egyikükkel akár minden nap találkozhatunk Fehérvár utcáin. Két éve, ha strandszezon van, rendszeresen megcsörren a szerkesztőségben a telefon és egy – hangja alapján – idősnek tűnő úr megkérdezi: miért csak a rossz hírekkel foglalkozunk, miért nem írunk arról a férfiról, aki kimentett egy fiatalt a Velencei-tóból Agárdnál. Mivel a diszkrét informátor ennél töbet soha nem mondott, s magáról sem kívánt megosztani egyéb információt, jó ideig úgy tűnt, nem is lesz már meg az a névtelen életmentő. Nemrég azonban fordult a kocka – olvasható a Fejér Megyei Hírlap – online oldalán.

A fehérvári Marócsik Viktor, aki évtizedek óta vendéglátózik, jelenleg egy Erzsébet úti sörözőt és egy belvárosi mexikói vendéglőt visz – pedig rendszeresen összefutunk –, eddig sem dicsekedett, s most is csak hosszú győzködés után állt kötélnek. – Nem nagy dolog, meg kellett tenni! – mondta. – Éppen két éve történt. Egy nyári napon mentem le a horgász- kikötőbe, amikor egy idős néni futott felém sikítozva, hogy valami történt. Ahogy közelebb értem, csak akkor láttam, hogy egy fiatalembert éppen emelnek ki a vízből, s teszik le a földre, hogy ő már bizony meghalt – emlékezett vissza az első döbbenetre. – A srác állítólag hosszú percekig a vízben volt, miután elmerült a lépcsőnél hirtelen mélyülő vízben. Gyorsan eldobtam mindent, s odarohantam. A fiatal fiú addigra már tiszta lila volt, iszap jött a szájából, nem mozdult – csak a szája szélén vettem észre egy egyforintos nagyságú buborékot. Nem tudtam, hogy azt a rekeszizom mozgása okozta-e, de gyorsan stabil oldalfekvésbe helyeztem és ez helyes döntésnek bizonyult, hiszen ahogy hanyatt fekve, a partról lelógó lábakkal elhelyezték, nem sok esélye lett volna.

Fura volt – folytatta Marócsik -, hogy a többiek nem akartak hozzányúlni. Meg kell mondanom: nagyon csúnyán kellett beszélnem, hogy ezt megtegyék, de végül a lábánál és a kezénél fogva odébb tudtuk vinni, s rögzítettük abban a stabil oldalfekvésben, amit az elsősegélynyújtó tanfolyamon elméletileg mindenki tanul, de a látottak alapján alig valaki ismer vagy mer alkalmazni – kesergett.

Ez volt élete egyik legemlékezetesebb bő negyedórája: – akkor megmozdult egy kicsit a fiú mellkasa, iszonyú sipoló hangon jött ki belőle az iszap és a víz, majd lassan kezdett visszatérni belé az élet is, megláttuk az első pupilla-reakció. Azt a 17-19 percet, amíg a mentő kiérkezett, s amíg ilyen állapotban élesztgettük, nem kívánom senkinek. Olyant addig csak a filmeken láttam – idézte fel a történteket Marócsik Viktor, aki hozzátette azt is, hogy a fiatalember azóta jól van, bár nem jelentkezett, mint mondta néha megnézi az illetőt az egyik közösségi portálon. Ő talán nem is tudja, kinek köszönheti az életét.

Annyit utólag sikerült kideríteni, hogy a fiatalok egy horgászüdülőben voltak, s nem ittak az ominózus napon. Akkor volt az utóbbi évek egyik legmagasabb vízállása és a fiatalember a parti lépcső utolsó fokáról lelépve azonnal elmerült. Fura, hogy az a másik fiatal, aki végül több perc után kihúzta a vízből, de aki a parton már nem mert az élesztéshez fogni, korábban is hozott ki embert a tóból – köztük egyik rokonát is.

A vízből mentés Marócsikéknál – úgy tűnik – családi vonás, hiszen nemrég fia is megmentette egy osztálytársa életét a vízben. A nagy kérdésre, miszerint mi vesz rá valakit, hogy cselekedjen, miközben mások bénultan állnak, a vendéglős sem tudja a választ. Sok mindent látott és megélt már ő a vendéglátózásban – mondta –, de ez nem magyarázat semmire. A válasz most is csak annyi, mint a beszélgetés elején: – Nem nagy dolog, meg kellett tenni!