Egy sérvműtét története a beteg perspektívájából

Amikor megtudtam, hogy valami hátborzongató betegség helyett csak sérvem van, először szinte csalódottságot éreztem. A sérv ugyanis kiábrándítóan banális testi elváltozás. Mégcsak nem is betegség, csak egy luk az ember hasán. Nincs benne semmi drámai vagy hősies, annak ellenére sem, hogy elég rosszul néz ki, és csak műtéttel szüntethető meg. Eleve túl sok ember szenved tőle ahhoz, hogy menő vagy érdekes legyen: az 50 évesnél idősebb férfiak körében annyira gyakori, hogy évente durván húszezer sérvműtétet végeznek az országban. Ennek megfelelően régóta kiforrott műtéti technológiája van. A beavatkozás annyira rutinszerű, hogy maximum egy éjszakát kell utána kórházban tölteni, az ember hasát már régóta nem kell felvágni hozzá, a laparoszkópiás eljárással pár csövet dugnak a bőr alá, befoltozzák a lyukat, hálót tesznek a helyére, hogy ne újuljon ki, és már kész is, írja a 444.hu. 

A dolog annyira rutinszerű és kockázatmentes, hogy a bármiféle kockázatot kerülő hazai magánegészségügyben is az egyik slágerműtétnek számít.

Hamarosan azért azt is megtudtam, hogy hiába banális állapot ez, az észlelésétől a műtétig tartó időszak a hétköznapi életben még egy jó fizikai formában lévő, szellemi munkát végző, családos városlakónak is irtó kellemetlen. Hiszen eleve nem sportolhatsz és nem emelhetsz meg semmi nehezebbet. Miközben azzal a zavaró tudattal érsz, hogy ki vagy lyukadva, és szó szerint kilóg a beled. Amit nemcsak elképzelni, de átélni is baromi kellemetlen, mert az ébren töltött időd kábé felében olyan érzés, mintha az előbb erőből tökön rúgtak volna. Egy nem városlakó egyedülállónak pedig további nehezen megoldható gyakorlati nehézségekkel jár a dolog. A hasizom megfeszítésével járó fizikai munkát eleve nem szabad végezni, és még egy megpakolt bevásárlószatyrot sem cipelhetsz haza.

Mert ha az ember megerőlteti, az egyébként nem veszélyes állapot átfordulhat halálközelibe. A kizáródott sérv majdnem olyan ijesztő, mint a perforált vakbél: azonnali műtétre van szükség, amit az alany nem biztos, hogy túlél, a halálozási arány ilyenkor még ma is 10 százalék körüli. 

A tünetek észlelése, majd félreértelmezése után gyorsan elszaladtam a kerületi szakrendelőbe, ahol megkaptam a diagnózist, illetve a beutalót a Szent János kórház sebészeti ambulanciájára. Ahol kapásból kellemes meglepetés ért: a lenti betegirányítók és a fenti asszisztensnő is kedvesek és informatívak voltak, a fiatal orvos pedig, aki megvizsgált, egyenesen úgy viselkedett, mint egy boldog, jól megfizetett nyugat európai eü-dolgozó. Értelmes és összeszedett volt, és kommunikációs szinten is abszolúte emberszámba vett: amíg bent voltam nála, csak rám figyelt. Először érthetően összefoglalta, hogy mi a bajom, hogyan és miért alakulhatott ki a sérv, elmagyarázta, hogy a műtét miért elkerülhetetlen, sőt néhány mondatban tök hasznos táplálkozási és életmódtanácsokat is adott.

Majd újra a monitorjára pillantott, aztán ugyanazon a higgadt-semleges hangon, ahogy eddig beszélt, közölte, hogy mikorra talált nekem műtéti időpontot. „2026. április másodika” - mondta az orvos.