Elfekvőkön kötnek ki a hospice-ból kiszoruló rákosok

Krónikus vagy ápolási osztályokon, köznyelvi nevükön az elfekvőkön kötnek ki sokszor azok a gyógyíthatatlan rákbetegek, akik kiszorulnak a hospice ellátásból. Ha vannak is külön hospice ágyak ezeken az osztályokon, azok sokszor el sem különülnek a többi betegtől. így fordulhat elő, hogy egy 30-40 éves rosszindulatú daganatos beteg a kilencvenes éveiket taposó demens nénik-bácsik között várja a halált, ha már nem tudják tovább otthon ápolni a család tagjai - írja az abcúg.hu.

...

A krónikus belgyógyászati osztályon, köznyelven az elfekvőn főképp az önellátásra nem képes, ápolásra szoruló idős embereket, esetleg más krónikus betegségekben szenvedőket ápolnak. Ezeken az osztályokon – ellentétben a hospice osztályokkal – nem végstádiumú betegek fekszenek. Alapvetően.

A gyakorlatban azonban a hospice ellátásból kiszoruló, vagy a maximális ellátási időből kifutú haldokló betegek is sokszor ilyen osztályokra kerülnek. De előfordulnak olyan esetek is, amikor vannak ugyan kifejezetten hospice ágyak egy kórházban, azok azonban egyáltalán nem különülnek el a krónikus betegek ágyaitól.
Hogy ez az egyik lehető legrosszabb megoldás a beteg és a hozzátartozók szempontjából, azt Lukács Miklós is megerősítette, hogy miért, azt pedig pontosan láttatják egy sokáig ilyen osztályon dolgozó forrásunk tapasztalatai.

A nő, aki neve megváltoztatását kérte, ezért riportunkban Zsuzsának nevezzük, sok éven keresztül dolgozott egy olyan kórházban, ahol egymás mellett, sokszor egy kórteremben feküdtek idős krónikus betegek és gyógyíthatatlan, végső stádiumban lévő rákbetegek.

Zsuzsa már néhány éve nem dolgozik a kórházban, és mint az Abcúgnak elmondta, ebben nagy szerepe van annak, hogy milyen körülmények között látta meghalni az osztályon fekvő betegeket.

Összekavarodott minden

Zsuzsa egy olyan kórházban dolgozott, ami kifejezetten tartós ápolásra szoruló betegekre specializálódott. A kórházban működő közel háromszáz ágyból a legtöbb krónikus vagy ápolási ágy volt, de működött néhány rehabilitációs ágy, és arra az esetre, ha valakinek hirtelen leromlott az állapota a krónikus ágyakon fekvő betegek közül, volt néhány aktív ágy is, ahol az akut problémákat kezelték.

Ilyen ápolási profil mellett nem meglepő módon hospice ágyak is működtek a kórházban. A különböző típusú ellátást nyújtó ágyak azonban fizikailag nem különültek el egymástól.

“A kórház mátrix-rendszerben működött, tehát nem volt külön krónikus, aktív, ápolási, hospice, vagy rehab osztály. Feleslegesen bonyolódott volna az egész, hiszen ha a krónikuson valaki rosszabbul van és áthelyezik aktívra, akkor kár lett volna ágyastól elgurítani. Nem fizikailag gurítottuk át, hanem a dokumentáció változott." – magyarázta Zsuzsa a kórház működését. “A helyzet érthető, ugyanakkor ebben rejlett a csapda is." – mondta. A kezelőorvos ugyanis még csak tudta, hogy milyen ágyon fekszik épp a beteg, de az ellátás módja annyira különböző például a hospice és a rehabilitációs ágyak esetében, hogy ha egy osztályon belül keveredik a kettő, az gyakorlatilag az ellátás alapelveit rúgja fel.

Nem jó, ha a halála előtt nyugalomra vágyó rákbeteg körül demens nénik köröznek

Azért feküdhettek hospice ellátásban részesülő betegek krónikus belgyógyászati betegek mellett, mert a kórház működési sajátossága volt, hogy nem ápolási profil, hanem komfortfokozat szerint különültek el egymástól a kórházi helyek.
Voltak négy, két vagy egyágyas szobák az intézményben, saját fürdővel, erkéllyel, tévével, vagy ezek nélkül. A különböző nívójú szobáknak az ára is különbözött: az úgynevezett co-payment rendszerben az Országos Egészségpénztár által átvállalt alap ápolási költségek felett más-más napidíjat kellett fizetni a szobákért.

Zsuzsa úgy emlékszik, egy közepes színvonalú: kétágyas, világos, saját fürdőszobával bíró szobáért naponta 4 ezer forintot kellett fizetni, a legdrágább, legkényelmesebb szobák pedig napi 6500 forintba kerültek néhány évvel ezelőtt. Volt azonban több olyan kórterem is, ahová azok kerültek, akik nem tudtak vagy nem akartak semmiféle napidíjat fizetni az ápolási díjon felül. “Az egyik ilyen egy 8 ágyas kórterem volt saját fürdőszoba nélkül, egy szem mosdókagylóval, ami már akkor is túlzsúfoltnak és elégtelenül felszereltnek számított."

Ebben a kórteremben Zsuzsa ottani pályafutása alatt folyamatosan feküdtek hospice ellátásban lévő emberek. Emlékei szerint ők nagyon gyakran 30-40 éves betegek voltak, akik ellátásáért családtagjaik nem tudtak napidíjat fizetni. Zsuzsa szerint érthető, hogy miért a fiatalabbak kerültek ilyen helyzetbe: az aktív korú családtag megbetegedésével egy kereset kiesik a családi kasszából, az egy szem megmaradt kereső alig tudja a családot egyedül eltartani, az idős szülők pedig nem képesek a beteget ápolni.

Ám pont a fiatal vagy középkorú rákbetegek példája mutatja meg, miért nagyon problémás a hospice összekeverése más típusú ellátásokkal. “Egy rosszindulatú emlődaganatban szenvedő nő is feküdt az egyik hospice ágyon, akihez gyakran járt be a férje, és olyankor behozta a kicsi gyerekeket is. Leírhatatlan volt, ahogy ez a fiatal nő félig kábán próbál beszélgetni a gyerekeivel, de még csak beszélgetni sem tudott, mert ott kószáltak az idős, zavart, demens betegek körülöttük. Ez halálra rémítette a gyerekeket"
– emlékezett vissza Zsuzsa.

Szerinte az életük derekán lévő gyógyíthatatlan rákbetegek számára súlyos pszichológiai terhet jelentett nap mint nap látni sokszor a kilencvenedik évüket már bőven maguk mögött tudó idős néniket-bácsikat. A “Miért nekem kell meghalni?" folyamatos érzése volt ez – mondta Zsuzsa.

További részletek a weboldalon.