Ficzere Andrea: Mindennap örömteli várakozással lépek be a kórházba

Neurológus, reumatológus, kórházigazgató, a Magyar Kórházszövetség alelnöke, a Fogjunk Össze Alapítvány alapítója, idén augusztus 20-a óta pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje Polgári Tagozatának kitüntetettje: dr. Ficzere Andrea azon kevés nők közé tartozik Magyarországon, akik orvosként a szakma irányításából és az orvoskommunikáció korszerűsítéséből is oroszlánrészt vállalnak. Az egy.hu készített interjút a kórházigazgatóval.

Nem sok nő vezet kórházat Magyarországon. Egyrészt a hagyományok miatt, másrészt mert nyilván sok lemondással jár egy ilyen vezetői pozíció. Mi a legnagyobb kihívás számodra a Budapesti Uzsoki Utcai Kórház igazgatásában?

Vagyunk páran női vezetők a kórházigazgatásban, de tényleg nem sokan, jól látod: ez hagyományosan a férfiak terepe. Bár a környezeteben akadtak néhányan, akik féltettek a feladattól, idővel azt tapasztaltam, hogy meghallják, amit mondok, ha én is meghallgatom, amit nekem mondanak. A figyelemnek hatalmas ereje van. Többek között az ilyen sztereotípiákat is képes feloldani.

Amikor elvállaltam ezt a munkát, nem gondolkodtam azon, mi lesz benne kihívás. Tudtam, hogy úgyis sokféle nehézséggel kell majd megküzdenem, és lesz, amin tudok változtatni, és olyan is, amin nem. Inkább arra figyeltem, hogy ezt a kettőt helyesen tudjam megkülönböztetni. Időnként tányérpörgetőnek érzem magam, hiszen mindennap ezer meg ezer teendő vár, és nincs egy kész képlet, amit „csak” meg kell valósítanom ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. A fő célra kell koncentrálni: meg kell találni azt a tiszta gondolatot, ami mentén meg mered hozni a legnehezebb döntéseket is. Számomra az a vezérelv, hogy a betegeket a lehető legmagasabb színvonalon kell ellátnunk, és meg kell becsülnünk a dolgozókat. Minden más e két prioritás mögé sorakozik fel.

Hogy lesz egy neurológus és reumatológus orvosnőből kórházigazgató? Miért fogadtad el a felkérést?

Orvosként mindig is zavart, ha valamin nem lehetett változtatni. Főként az apróbb, piszlicsárénak tűnő ügyek kapcsán bosszantott, ha régi, megkövesedett gyakorlatra és szabályokra hivatkozva nem lehetett változtatni a már nem ideális működésmódon. Úgy gondoltam, vezetőként meg tudom valósítani azt, ami kicsiben, csupán beosztottként nem sikerült. Ez az élmény azóta is meghatározó számomra: ha bármelyik kollégám olyan javaslattal fordul hozzám, amiről úgy gondolom, hogy megvalósítható, engedem, sőt: támogatom abban, hogy megtegye, mert tudom, mennyire fontos a „dobozon kívülre” is látni. Különben sem vagyok az a típus, aki a munkatársai körmére néz, szeretem békénhagyni őket. Úgy érzem, ez a bizalom egyik alapja.

Mit kell jobban ismerni egy kórház vezetőjének: az orvoslás szakmai, orvostechnikai részét vagy az orvoslás szereplőit?

Nagyon fontos, hogy korábbi gyakorló orvosi tapasztalattal vállaltam el a kórházigazgatást, hiszen terepszemlélet nélkül ezt a pályát nem lehet eredményesen folytatni. Ha nem ismered azoknak az embereknek az érzéseit, vágyait, motivációit, akik ott dolgoznak, a munka sűrűjében, ha nem érted a munkatársakat, és nem érzed a betegek reakcióit, a döntéseidnek nem sok közük lesz a valósághoz. Objektív visszajelzések nélkül a vezetés erőszakká válhat.

Amikor velük együtt dolgozol az ambulancián, az osztályon vagy a műtőben, megismered ezt a világot, ha viszont már nem veszel részt a napi orvoslásban, el is lehet távolodni ettől a világtól. Ezért kell nagyon tudatosan odafigyelni az emberekre, arra az érzéshalmazra, ami velük kapcsolatban keletkezik benned – abból kell tudni jól szintetizálni, hogy a kollégák és a betegek, akik a te döntésedtől függnek, a lehető legjobb körülményeket tapasztalhassák meg. Sokfelé kell figyelni, de menni csak előre szabad. Ehhez némi határozottság szükséges: amikor valamit nagyon fontosnak gondolsz, keresztül kell vinni az akaratodat annak ellenére, hogy az nem fog mindenkinek tetszeni. El kell tudni engedni azt az illúziót, hogy mindenkinek megfelelhetsz. 

A teljes interjú itt olvasható