Háború van, gyógyszer nincs

Maradni a kemoterápiáért a robbanások között vagy a kúrát odahagyva menekülni? És mi történik, ha már kezelés sincs? Egy ukrán rákbeteg asszony vesszőfutása Kijevtől Budapestig a Népszavában.

Elena Kudenkónak duplán szerencséje volt. A bombázások alatt épségben ki tudott jutni lányával egy Kijev melletti kisvárosból, Magyarországra érve pedig a határnál fönnakadt a magyar egészségügy civil védőhálóján, így ha egy másik országban és néhány nap késéssel is, de hozzájutott a kemoterápiás kezeléséhez.

– Hosszan hezitáltunk, hogy mit tegyünk, elinduljunk-e vagy sem. A következő hét elejére volt beütemezve az anyám következő kemoterápiás kezelése, de a támadások is egyre hevesebbé váltak – idézte fel súlyos dilemmáikat a rákbeteg asszony lánya, aki több mint húsz órás vonatozással hozta Magyarországra Elena Kudenkót. – Végül, amikor egész éjjel szóltak a légvédelmi szirénák és hallottuk a bombák becsapódását, úgy érzetem, nem maradhatunk.

Annak ellenére így döntöttek, hogy nem tudhatták, hol, mikor kaphatják meg a szükséges infúziókat.

– Amikor elindultunk az állomásra, szóltak a szirénák, hallottuk a robbanásokat, remegett a föld a lábunk alatt. Az anyám már nem tud futni, csak óvatosan, lassan járni. Nehezen jutottunk el az állomásig, ami tömve volt. Már jegyeket sem árultak. Az induló vonatokon, a peronon nagyon-nagyon sokan voltak. Amíg vártunk többször is az óvóhelyre parancsolták az embereket – mesélt a kaotikus helyzetről.

Végül nem tudtak elindulni, ezért hazamentek. Nem sokkal később újabb csapás érte őket: a kórház lemondta a kemoterápiás időpontjukat, mondván, elfogyott a szükséges gyógyszer.

– Elkezdtem telefonálgatni kórházaknak, hátha valahol van még. Mindenütt ugyanaz volt a válasz: háború van, nincs gyógyszer. Világos volt: újra meg kell próbálnunk elindulni.

További részletek a cikkben.