Hajszál híján segítség

Talán túl fiatal volt a feladathoz, talán nem készült fel rá lelkileg. Fodrásznak állt, ám mindig zavarta, hogy hűtlen lett az egészségügyhöz. Vissza is talált a segítségre szorulókhoz – írja a zalaihirlap.hu.

Szentpéterúron nőtt fel, szerény körülmények között, az egerszegi Deákban végzett. Nem töltött sok időt betegágy mellett, olyan munkára vágyott, aminek eredményét a két kezével alkotja meg.

- Serdülő lányként gyakran vágtuk egymás haját. Szerettem belenyúlni, alakítani, éreztem, ezáltal valami olyat adok ki a kezemből, ami az odaadásom, az emberek felé fordulásom tükre. Tudom, csak egy frizura, de én ezt mind beleéreztem – meséli Bíró Teréz. - Azért sem bírtam a kórházi munkát, mert nem tudom feldolgozni az elmúlást. Nekem az élő, a mozgó, a pezsgő világ a terepem. Ezért olyan fontos számomra, hogy mások se rekesztődjenek ki ebből, pusztán azért, mert daganattal küzdenek vagy más okból elmegy a hajuk.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik huszonéves hölgyvendége egyik hónapról a másikra elveszítette sötétbarna hajkoronáját. Az okot a góckutatás sem világította meg, kopasz maradt. Teréz úgy érezte, tennie kell valamit. Németországból szerzett Zitának megfelelő parókát. Ennek már majd egy évtizede.

Hogy mi játszódott le az érintett hölgyben, arról a következőket mesélte Zita:

- Az első reakció a döbbenet, a kétségbeesés, amit csak nagyon lassan gyógyít az idő - eleveníti fel Zita. - Miért pont velem történik ez, miért ilyen fiatalon? Az ember hinni sem akarja. Úgy éreztem, kevesebb vagyok mint a többiek, s az utcán minden tekintet rám szegeződik. Tetézte a rosszat, hogy az ok a mai napig sem derült ki, könnyebb lett volna, ha van valami konkrét magyarázat. Évekig reménykedtem, minden nap úgy ébredtem, na most majd nőni kezd a hajam. De peregtek a hónapok, az évek, el kellett fogadnom: ez egy állapot. Muszáj kilépni az utcára, emberek közé menni.

Időközben Bíró Teréz beleásta magát a parókák világába. Pedig nem volt egyszerű, kiderült, kétéves gyógyászati segédeszköz szakképző iskolát kell ehhez elvégeznie.

- Egy vállműtét miatt kórházba kerültem, ahol újra csak olyan embereket láttam, akiknek nem volt hajuk. Abban az elesett állapotban, amiben én is voltam, nagyon át tudtam érezni a kiszolgáltatottságukat. Belevágtam hát a képzésbe – meséli Teréz - mert segíteni akartam. A két év alatt nem csak a parókákról tanultunk, minden olyan betegségről, amihez gyógyászati segédeszköz kell, a diabétesztől kezdve a sérvig.

A beteg emberekkel való törődés tehát fodrászként is része lett az életének. Aki csak frizurát csináltatni jön, annak is másként néz a hajára, küldött már vendéget teljes kivizsgálásra, mert azt tapasztalta, hogy megváltozott a hajszálai szerkezete. Mint kiderült, sajnos okkal.

- Át tudom érezni, mi játszódik le egy nőben, amikor elveszíti a haját. Mindenki érzékeny a frizurájára, egészségesen is kiborulunk, ha nem úgy áll a hajunk, mint szeretnénk, hát hogy ne volna iszonyú dolog az elveszítése. Mégsem szabad összeomlani, tragédiaként felfogni. A hozzám fordulóknak sem azt mondom, hogy jaj de sajnálom őket, hanem, hogy itt vagyok, segítek – mondja Bíró Teréz.

A konkrét teendőkön túl biztatással, információkkal is szolgál. Például, hogy a daganatos betegeknek a kemoterápia kezdetétől jár a társadalombiztosítás által 80 %-ban támogatott paróka. Sőt, a közgyógyellátás keretein belül is megkapható, ingyen.