Hardi doktor betegei semmin se csodálkoznak

A háborúk nyomorította Kongó belsejében ritkaságnak számít az aszfaltozott út, az esős évszakban pedig még a gidres-gödrös földutak is járhatatlanná válnak. A tömegközlekedés nagyon körülményes arrafelé, a betegek – az öregek és a gyerekek is – többnyire gyalogosan vagy kerékpár csomagtartóján tesznek meg 300-400 kilométereket, hogy eljussanak Richárd testvér szemészeti centrumába. Nagyjából olyan ez, mintha azt kérném valamelyik budapesti beteg hozzátartozójától, hogy a hetvenéves, vak nagymamáját a biciklijén tolja ki Bécsbe – érzékelteti a nehézségeket az orvos. Ám azoknak sem kell feladni a reményt, akik nem tudják vállalni e szinte lehetetlen küldetést: Hardi doktor időről időre felkötözi terepjárója tetejére a mobil kórházát, s csillagtúraszerűen elindul gyógyító missziójára az esőerdő legeldugottabb falvaiba is.

Érkezését már hetekkel korábban hírül adják helyi rádiókban. Mire berendezkedik a helyi kis kórházak műtőiben, már tömegével várnak rá a páciensek. Betegből sok van, időből kevés. A doktor az első fordulóban mindenkinek csak a fél szemét műti meg, mert így kétszer annyi embernek tudja visszaadni a látását. Ha elmegy az áram – ami arrafelé nem ritkaság –, akkor zseblámpa fénye mellett operál, fáradhatatlanul. A szürkehályog-műtétért 10-20 dollárt kell fizetni, de a legszegényebbek, a legelesettebbek ennyit sem tudnak előteremteni. Hálapénz gyanánt vidéken gyakran egy-egy tyúkot hoznak, amit helyben megfőznek a kórház udvarán gyakran napokig várakozó betegeknek... A szabadföld.hu riportja Hardi Richárd misszionárius orvosról.