Héják köröznek a miniszteri előszobában

A magyar egészségügyben még mindig a szocialista állami viszonyrendszer uralkodik, nem történt meg az a fajta rendszerváltás, ami a piacosított szektorokban már lezajlott. Még mindig jellemző a mutyizás, urambátyám-világ van, az egymással szembemenő érdekek súrlódásai alakítják a viszonyokat – mondta a Magyar Hangnak Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász, akivel a betegjogok érvényesüléséről és az egészségügyi rendszer gondjainak gyökereiről beszélgettek.

Egy korábbi interjúban úgy jellemezte ezt a rendszert, hogy egyszerre van benne jelen a világszínvonalú ellátás, bizonyos helyeken pedig XIX. századiak az állapotok. Ez a rendszerszervezési hibák miatt van így, vagy forráskivonás történt?

– A kormányzati cselekvés homlokterében nincs az egészségügy, ez általános jelenség. Ez mindig is így volt, mert egy cikluson belül kedvezőbb a politikusoknak olyan területekre koncentrálniuk, amelyeken négy éven belül betakarítható a haszon. Egy szép, új épület az emberek számára azt jelzi, hogy az adott időszakban történt valami. Az egészségügyi befektetés java része azonnal szükséges, azonban az eredményeit lehet, hogy csak tíz-húsz év múlva érzékeljük, például az emberek egészségi állapotának javulásában.

A magyar egészségügyben még mindig a szocialista állami viszonyrendszer uralkodik, itt nem történt rendszerváltás, amely a piacosított szektorokban lezajlott. Tehát még mindig jellemző a mutyizás, urambátyám-viszonyok uralkodnak, az egymással szembemenő érdekek súrlódásai alakítják a viszonyokat. Egy kórházvezető nem tehet meg bármit, ami hasznos volna az intézmény számára, mert a főorvoslobbi érdeke mást diktál.

– Milyen érdekek mozgatják ezt a főorvoslobbit? 

– Az, hogy a magánbetegeiket be tudják vinni a kórházba, és ott egyszerre tudják leszedni a jattot a betegről, meg a normatív támogatást az egészségbiztosítóról. Egyesek orvosbáróknak nevezik ezeket az orvos vezetőket, akik érdekérvényesítő képessége még ma is hatalmas: informális befolyásuk által csúcsragadozóként működtetik ezt a posztszocialista rendszert. Nem úgy, mint azok a háziorvosok vagy rehabilitációs szakemberek, akik ténylegesen viszik a hátukon az egész egészségügyet. A lakosság egészségi állapota szempontjából az ő lelkiismeretes munkájukon sokkal több múlik.

– Miért nem lehet felszámolni ezt a posztszocialista rendszert? 

– 1998-tól egészen 2009-ig dolgoztam az egészségügyi központi közigazgatásban. Sokféle pozíciót töltöttem be, sok miniszterváltást is végignéztem, és láttam, mindegyik miniszter mekkora vehemenciával kezd neki a rendszer megújításának. Aztán néhány hónap múlva szembesülnek a valósággal, látják a héjákat körözni az előszobában, akik ennek az általam ostorozott régi rendnek a jelentős képviselői. És borzasztóan nehéz a tehetetlenségi nyomaték, senki nem meri ebből az egyenletből kivonni a hálapénzt, ahogy a marokkó játékban kihúzni azt a kis pálcikát, mert lehet, emiatt omlana össze az egész rendszer. És ott vannak még a rendszeren kívülről ható negatív tényezők, például az utóbbi 10–15 évben az orvosok és a nővérek elvándorlása Nyugat-Európába.

A magánegészségügy elszívó hatása is jelentős. Elég vészterhes időket élünk az egészségügyben, még a jelenlegi szintet is nehéz fenntartani. Ugyanakkor vannak előremutató intézkedések: a bérrendezés 2010 óta jelentősen megnövelte mind az orvosok, mind a szakdolgozók nettó legális jövedelmi lehetőségeit. Ezt kellene folytatni, és ha még kétszer ennyit tudnánk hozzátenni a jövedelmükhöz, akkor legalább ez a rész rendben lenne. Nem lehet egymondatos kocsmai bölcsességgel elrendezni az egészségügy problémáit. Nincs olyan megoldás, hogy egy dolgot megváltoztatunk, és attól fényre derül a szektor. Nem úszhatjuk meg a tényfeltárást, a szakmailag megalapozott helyzetelemzést, a célmeghatározást és az ahhoz rendelt eszközök ütemezett egymás mögé tételét. Így lehet az egészségügyben valahogy előrébb jutni. A teljes interjú