Hipnózis: tiltástól a terápiáig

A fordulat évétől 1957-ig Magyarországon még a pszichológia oktatása is tiltott volt, nemhogy a hipnóziskutatás. A kommunista vezetők az önálló akarat befolyásolását látták benne, Hitler ön- és tömegszuggesztivitását is ezzel magyarázták, és ezt a nézetet erősíthette Thomas Mann bűvész-hipnotizőr Cipollája is, akit az olasz fasizmus ihletett. A gyanús okkult, polgári áltudomány szakirodalma indexre került, könyvtárakba száműzték, ahol csak a kutatók férhettek hozzá. Bányai Éva számára nem volt kérdés, kutatóvá kell válnia, hogy vizsgálhassa a hipnózist, ezért jelentkezett az ELTE pszichológia szakára, ahol kétszáz jelentkező közül negyedmagával kezdhette meg a tanulmányait 1961-ben. Öt évvel később párhuzamosan szerzett pszichológusi és magyar nyelv és irodalom tanári diplomát - írta a népszava.hu Bányai Éva pszichológus perofesszort bemutató riportjában.

A hipnózis kutatása azonban még ettől nem vált szabadabbá, a gyakorlati, gyógyító célú alkalmazása továbbra is a „nem kívánatos” kategóriába esett. Menlevelet Pavlov neve jelentett, miután érdekes módon a Szovjetunióban szabadon vizsgálhatták e jelenséget, és az eredményeket kevésbé érdekes módon ott az alkoholizmus elleni küzdelemben hasznosították. A leningrádi orvosegyetemen végzett Mészáros István professzor is, akit Bányai Éva először látott hipnotizálni, megtanulta tőle az eljárást is, és később egy kutatócsoportban együtt vizsgálták a hipnózisban bekövetkezett élettani és magatartás-változásokat, s az átélt élményeket. Idehaza azonban jó ideig élettani kutatásokkal lehetett fedősztorit gyártani ennek a kutatási tevékenységnek, és miután a pécsi idegélettani laboratórium neurofiziológusai nyitottak voltak erre, az egyetemista lány minden nyarát ott töltötte. Inspiráló időszak volt Grastyán Endre élettan- és Szentágothai János anatómiaprofesszor környezetében vitázni arról, hogy van-e az állatoknak tudatuk. Ha kellett, egy éjszaka elolvasta az ajánlott irodalmat, hogy másnap azzal felvértezve érvelhessen. Utolsó éves egyetemistaként Roy John pszichológus-agykutató asszisztenseként segédkezhetett macskák elektrofiziológiai vizsgálatában egy nemzetközi workshopon, a professzorok magasan kvalifikált közönségének nem kis meglepetésére. Ezért hívta meg 1970-ben Ádám György professzor az ELTE ­Összehasonlító Élettani Tanszékének humán elektrofiziológiai akadémiai kutatócsoportjába. „Mint kezdő pszichológus kutatónőt a tanszék orvos végzettségű férfi munkatársai egy ideig megpróbáltak asszisztensként kezelni, de később letettek erről” – mondja mosolyogva Bányai Éva. Tudományos munkatársként élettant is oktatott, és mivel alig volt idősebb a hallgatóinál, tegeződött velük. Ezt fenntartással nézte a professzora, mondván, így nem lehet fegyelmet tartani. Adott hát egy előadási feladatot egy nehezen oktatható anyagcsere-témakörben, amivel nem egyszerű lekötni a legérdeklődőbb fiatalságot sem, majd az egész tanszék egyemberként figyelte a hatást. A fiatal tudóst megtapsolták, a közvetlenség elfogadott formula lett. Továbbiak a teljes cikkben