Így gyógyultak 1848-ban a sebesült katonák

Hogyan gyógyultak a szabadságharc idején a katonák, volt-e patika, milyenek voltak a korabeli kórházak. Vajon, milyen volt a közegészségügy védőoltás, antibiotikum és fertőtlenítés nélkül? Az egészségkalauz.hu cikke igyekszik válaszolni a kérdésekre. 

A 19. században az orvostudomány rendkívüli fejlődésnek indult, és sok olyan találmány, felfedezés született ezekben az évtizedekben, melyek a mai napig meghatározónak tekinthetőek. Sokszor nem tudták, pontosan mi okozza a betegségeket, szinte folyamatosan pusztítottak a járványok (pl. a kolera), nem voltak védőoltások, és az antibiotikumokra is várni kellett még közel 100 évet.

Műtét érzéstelenítés nélkül

Az 1800-as évek első felében még mindig úgy hitték, hogy a betegségeket a rossz levegő, a kellemetlen szagok, vagy pedig az ember szervezetében lévő négy testnedv (vér, fekete epe, sárga epe és nyák) egyensúlyának felborulása okozza.

Bár már a 16. században felvetették annak lehetőségét, hogy a mikrobák a betegségek kiváltói, ez csak a 19. század végén vált általánosan elfogadottá. Rendkívül nagy szerepe volt ebben a magyar Semmelweis Ignácnak, aki szorgalmazta az orvosok rendszeres kézmosását, ezzel pedig jelentős mértékben csökkenthette a gyermekágyi lázban meghalt nők számát.

Meghatározó lépés volt az érzéstelenítés, illetve az altatás sikeres alkalmazása. Korábban a műtétek hatalmas traumával és fájdalommal jártak együtt, a sebészeket pedig nem elsősorban az alapján ítélték meg, hogy mennyire ügyesek: a gyorsaság sokkal többet számított, hogy a beteg minél kevesebbet szenvedjen. Az érzéstelenítés nemcsak a fájdalomcsillapítást tette lehetővé, de azt is, hogy az orvosok sokkal összetettebb műtéteket is elvégezzenek.

A hazai egészségügy a forradalom idején: kihez fordulhatott a beteg?

Bár évszázadok óta képeztek orvosokat Európa legnagyobb városaiban, Magyarországon mégis viszonylag kevés volt a szakember. Aki beteg volt, különösen vidéken inkább a gyakorlati tudásra, hagyományos tapasztalatokra hagyatkozó füvesemberhez, javasasszonyhoz fordult – ha fordult.

Jellemző volt azonban, hogy saját magukat próbálták kikúrálni. A falvakat vándorgyógyítók, piócás emberek is járták, és bizonyos mesterek, például a borbélyok kisebb orvosi beavatkozásokat is végeztek. A szülő nők segítése pedig hagyományosan a helyi bába feladata volt.

Csak az 1700-as évek második felében kezdték az orvosi szakma gyakorlását diplomához, szakképzettséghez kötni, ekkoriban több egyetemet is alapítottak. Többek között Bécsben, Pesten, Kolozsvárott volt orvosképzés. A 19. század első felében kétszintű oktatási rend volt jellemző: először orvosdoktori képzésen kellett részt venni, ezt pedig sebészmesteri oktatás követte. Bár a korábbi orvoshiánnyal már nem kellett számolni - csak Pesten évente mintegy 300 hallgató tanult -, a városok és vidék között továbbra is nagy volt a különbség.

További részletek a cikkben.