Jakab Ferenc: Elképzelésem sincs arról, mi fog történni holnap

A koronavírus-járvány megjelenése óta szinte az egész világ azon dolgozik, hogy valahogy megfékezzék a vírust. A leghatékonyabb megoldás, a védőoltás azonban még nem áll rendelkezésünkre és a szakemberek szerint még nagyjából másfél évet várnunk is kell rá. A másik lehetséges megoldás a gyógyszerkincsünk kiaknázása, azaz a már meglévő hatóanyagok alkalmazása a koronavírus ellen. A Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpontjában többek között ezen hatóanyagok tesztjét végzik. A pécsi kutatócsoport és Koronavírus-kutató Akciócsoport vezetője, Prof. Dr. Jakab Ferenc a HelloVidéknek mesélt a Pécsen folytatott munkákról és arról, miért is választotta ezt a pályát.

Hogy telnek a mindennapjai a koronavírus-járvány kezdete óta?

Rettenetesen fárasztóan. Gyakorlatilag 16-18 órát dolgozom, attól függően, hogy mennyit kell megbeszélésekre járnom. Mostanában nagyon keveset tudok a laborban tartózkodni. Inkább a szervezési dolgokban veszek részt. Szervezek – megbeszélek – szervezek, videokonferenciázok. Fárasztó, rettenetesen. Nem maga a laboratóriumi munka, – hisz az szinte nincs is – hanem a súly, a felelősség.

A Koronavírus-kutató Akciócsoport vezetőjeként milyen feladatot kell ellátnia?

Március 13-án, mikor megkaptam ezt a nemes, ám de rettenetesen nehéz posztot, akkor ugye azt a feladatot kaptam, hogy hatékony gyógymódot és gyógyszert fejlesszünk, ami nem egyszerű dolog. Aki nem kutató, az nem tudja, hogy a kutatás az nem megy egyik napról a másikra, ez hosszú hónapokba, évekbe is telhet. Ez nagyon nagy felelősség. Emellett ki kellett alakítani egy országos hálózatot is. Egy olyan kutatócsoportot kellett összeállítani, amiben minden diszciplína képviselteti magát. Szükség volt kémikusra, biológusra, vegyészre és farmakológusra is. Ez azért nehéz volt, és természetesen őket most egyben is kell tartani. De igazából ugyanazt csinálom, mint eddig, csak sokkal több a szervezés. Meg sokkal nagyobb a felelősség. Úgy érzem, hogy szintet léptem felfelé.

Hogy telnek a mindennapjai a koronavírus-járvány kezdete óta?

Rettenetesen fárasztóan. Gyakorlatilag 16-18 órát dolgozom, attól függően, hogy mennyit kell megbeszélésekre járnom. Mostanában nagyon keveset tudok a laborban tartózkodni. Inkább a szervezési dolgokban veszek részt. Szervezek – megbeszélek – szervezek, videokonferenciázok. Fárasztó, rettenetesen. Nem maga a laboratóriumi munka, – hisz az szinte nincs is – hanem a súly, a felelősség.

Mindig is virológus szeretett volna lenni?

Nem! Mindig is sebész szerettem volna lenni. Az én édesapám sebész, onkológus, anyukám testvére is orvos, az ő férje szintén orvos volt sőt, a távolabbi rokonságomban is számos orvos akadt. Amikor mi leültünk egy asztalhoz, akkor gyakorlatilag mindig a betegek adták a beszélgetések témáját. Én ebben nőttem fel. Elképzelni sem tudtam, hogy én mást csináljak. Nyilván sebész szerettem volna lenni. De az az érdekes, hogy a mikrobiológia meg ezek a kis „parányi dolgok” mindig is érdekeltek. Mindig is imádtam mikroszkóphoz ülni. Ez már egészen kis koromtól fogva igaz volt rám. Amikor nem az orvosira vettek fel, hanem a biológiára, akkor belecsöppentem a víruskutatásba. Akkor realizálódott bennem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni.

Hogyan csöppent bele a víruskutatásba?

Bekopogtam a laborba... és bementem.

 A teljes interjú itt olvasható