Játszhat-e az ember Istent? – beszélgetés a bioetikussal

Az emberiség legégetőbb etikai gondjaival foglalkozik a kortárs bioetika tudománya. Egyszerre foglalkoztatják a modern technológiák, a mesterséges intelligencia, a robotika, vagy a génszerkesztés kihívásai, illetve azok a dilemmák, amelyek az emberi élet alapvető kérdéseit, a születést és a halált érintik. Sándor Judit nemzetközi hírű bioetikussal, a CEU tanárával a tudás.hu arról beszélgetett, mekkora ma egy ember önrendelkezése a saját élete felett, meddig mehet el abban, hogy befolyásolja a természetes életfolyamatokat, és hogyan tudja követni a száguldó technológiai fejlődést a társadalmi ítélkezés és jogalkotás.

Visszautasította az Országos Választási Bizottság Karsai Dániel súlyos beteg államjogász kérelmét: a gyógyíthatatlan betegek életvégi döntésének jogáról nem lehet Magyarországon népszavazást tartani. Mit gondol erről?

Karsai Dániel küzdelme a méltó halál elfogadásáért több szempontból is mérföldkőnek tekinthető a magyar bioetika történetében. Az életvégi döntések, az eutanázia témája többször megjelent már a hazai vitákban, de általában elszigetelten, és csupán néhány napig, vagy hétig voltak napirenden ezek a kérdések. Először Blasszauer Béla, majd Polcz Alaine, Bitó László, Kovács József, Vadász Gábor, Filó Mihály és én is szerepeltem néhány napig eutanáziáról szóló média vitában.

Jelenczki István 1994-ben dokumentumfilmet is készített „Haláljog” címmel, amelyet a televízió és néhány mozi is levetített, de mégsem bontakozott ki olyan hosszú ideig tartó, és jogi lépéseket is magában foglaló vita, érzékenyítés, figyelem, mint amelyet egyetlen ember, Karsai Dániel váltott ki a hazai médiában, közbeszédben 2023 őszétől. Hiszen a jogász maga is egy gyógyíthatatlan, fokozatosan romló, súlyos betegségben, az ALS-ben szenved. Ráadásul a hazai vitákban még sosem történt olyan, hogy valaki, vállalva a betegsége tüneteit, a nehezebben formálódó szavakat, a kerekesszéket, a nyilvánosság előtt az eutanázia elfogadása mellett szabatos jogi és etikai érveket hoz fel. Karsai megtörte a hazai hallgatást az életvégi döntések körül. Vitát kezdeményezett, elment az országgyűlésbe, konferenciákon jelent meg, sok interjút adott, tévészereplést, rádióinterjút vállalt, tudósított a közösségi médián, népszavazást kezdeményezett, a Kúriához fordult, a strasbourgi bíróságra is kérelmet nyújtott be. Sokan teszik fel a kérdést: hogy’ van annyi erő valakiben, hogy kitartó jogi küzdelmet folyasson akkor, amikor élete legtragikusabb szakaszát éli?

Mi az, amit a magyar jogrend jelenleg ezen a területen engedélyez, és mit nem?

Kevesen tudják, hogy a magyar egészségügyi törvényben 1997 óta szerepelnek a betegjogok, így a gyógykezelés, köztük az életmentő és életfenntartó kezelések elutasításának lehetősége is. A szabályozás azonban szűkszavú. Mivel nem kapott kellő nyilvánosságot, ezt a lehetőséget kevesen ismerik, a gyakorlatban nagyon kevesen élnek vele, és az orvosok is bizonytalanok a törvény végrehajtásában. A magyar törvények sem az aktív eutanáziát, sem pedig az öngyilkosságban való közreműködést nem teszik lehetővé, sőt ezeket a bűntetőjog eszközeivel szankcionálják is.

Hallgatólagos eutanázia

Arról nemigen szoktak beszélni, hogy a magyar egészségügyben a korlátozott lehetőségek miatt az orvosok ma is rangsorolni kényszerülnek a betegeket, a koruk és életkilátásaik függvényében. Akinek több esélye van a túlélésre, az megkaphat bizonyos korlátozottan rendelkezésre álló intenzív terápiát, más pedig nem. A kevés nővér pedig a krónikus ápolási osztályokon nem képes mindenkit megetetni, vagy órákig vénát keresni az infúzióhoz. És hát, mindez micsoda, ha nem a passzív eutanázia egy-egy formája?

Fontos, hogy az eutanáziáról szóló közös gondolkodásban ne csak betegek, jogászok és bioetikusok vegyenek részt, hanem az orvosok is. A legtöbb eutanázia-vitának ugyanis épp az tétje, hogy sikerül-e feltárni azt a szürke zónát, ahol ezek a döntések hallgatólagosan ma is, a kórházakban mégis csak megszületnek.

További részletek a cikkben.