Kell nekünk ez a folyamatos zaj?

Normális dolog az, hogy mobillal/tablettel/notebook-kal a kezünkben kelünk, fekszünk, eszünk, iszunk, futunk a futógépen, nézzük a gyermek ünnepi műsorát az óvodában? Normális dolog az, hogy azonnali kényszerrel válaszolunk a felvillanó üzenetekre, közösségi médiás bejegyzésekre, a főnöktől érkező emailekre? Rendjén van az, hogy végeláthatatlan ingerdömping uralja és határozza meg az életünket? Hogy szinte már nincs lehetőség intimitásra, hogy értetlenül nézünk arra, aki a természet jelenségeibe feledkezve sétálgat, aki a padon ülve olvas, vagy aki nem hajlandó azonnal reagálni a neki küldött üzenetekre? El kell azt fogadnunk, hogy a gyermekünk padlót fog estére, és az őt ért folyamatos behatások miatt vigasztalhatatlanul nyűgös, sírós, majd éjszaka hozzánk bújik, mert a feldolgozatlan ingerek álmában is gyötrik? A válasz nyilvánvaló: nem. Egyáltalán nem - írja dr. Ficzere Andrea a fogjunkössze.hu-n..

Mint írja: sajnos, mára ez a folyamatos túlterhelés/túlingerlés lett a normális, ami oda vezethet, hogy esetleg túlterhelésfüggőkké válunk. 

A folyamat hátterében az ingerek kapcsán felszabaduló neurotranszmitter, a dopamin áll, amely vegyület jelátvivő funkciója sokoldalú: szerepe van a mozgás koordinálásában, motivációban, jutalom-érzésben, predikcióban, függőség kialakulásában, munkamemóriában, valamint a végrehajtó funkciókban. Ahhoz, hogy folyamatosan jól érezzük magunkat, és a dopaminreceptorok csökkenő érzékenységét ellensúlyozni tudjuk, egyre több ingerre, illetve egyre nagyobb mennyiségű dopamin felszabadulására van szükségünk, amivel máris megérkeztünk a függőség állapotába. Elvesztjük a kontrollt, és folyamatosan a különböző eszközökön lógunk, várjuk a jelzéseket, üzeneteket, leveleket. Egyszerre nézzük a televíziót, a számítógép monitorját, kezünkben a telefon, és biztos, ami biztos, lecsekkoljuk az okosóránkat is. Körömrágás, izgés-mozgás, cukoréhség, fejfájás, szédülés, száguldó, nem nyugvó gondolatok, emésztési problémák, feszültség, erős szívdobogásérzés. Kiégés. Ismerős?

Ha mindez nem lenne elég, muszáj a gyermekekre is gondolni. 1980-ban húsz gyermekből egyet tartottak ADHD-snak (attention deficit hyperactive disorder), ma az arány 1:9. A kérdés sokfaktoros – pl. a jobb pszichiátriai diagnosztikai eszközök, vagy a viselkedészavarokkal kapcsolatos tabu mérséklődése is szerepet játszik ebben –, ugyanakkor az egyik legfontosabb kiváltó tényező bizonyosan a gyermekek képernyő előtt töltött idejének jelentős növekedése. A felnőttekhez hasonlóan a gyermekeknél is azt látjuk, hogy minél több mesterséges stimuláció éri őket (televízió, videójáték, tablet, PC, mobiltelefon, stb.), annál kisebb az esély arra, hogy a személyes kapcsolatok, a természetben töltött idő és a mozgás vonzó legyen számukra. 

Mi a megoldás? Van egyáltalán reális esély arra, hogy a folyamatot megfordítsuk, és ismét az olvasás, a sport, a természetjárás, a személyes kapcsolatok megerősödése, és úgy egyáltalán a lassúbb élet, a pillanatok meg- és átélése legyen életünk fókuszában? Persze hogy van.

Erről a teljes cikkben olvashat