Kéz nem mos kezet

„Rávehetők-e a betegek, hogy mindenki maga után takarítson" – lapunk tegnapi cikke szerint egyebek között ezen (meg a közös illemhelyek tisztán tartásán, a fertőtlenítési protokoll betartásán – végső soron többnyire azon, hogy van-e szándék és szappan a napi sokszori alapos kézmosás-hoz) múlik, hányan kapják el a magyar kórházakban a súlyos, nagyon gyakran halálos fertőzést okozó bélbaktériumot. Évente 90 ezer kórházi fertőzött megállíthatatlanul növekvő esetszám, a tavalyi évben több mint ezer halálos áldozat (az előző évi adat két és félszerese) – mintha egy (nem) fejlődő országban játszódó Vészhelyzet-utánzatot néznénk - írja a Népszabadság publicistája 

A színhely azonban Magyarország, és a kimerevített kép a valóságot mutatja: az új évezred tizenharmadik, és a mindent megreformáló Orbán-kormány uralkodásának harmadik esztendejében az egyik leginformatívabb kórházi statisztika drámai romlása arról árulkodik, hogy a humán infrastruktúra ütemes leépítése kezdi meghozni az első (mérgező) gyümölcseit. ..

Most ott tartunk, hogy a szektorból a pénz és a munkaerőgárda is két csatornán szivárog: egy-felől felfelé, az általános (fapados) intézményrendszerből a „másképpen biztosítottaknak" járó elit szolgáltatások irányába, másfelől pedig el (az egészségügyön kívülre, illetve külföldre). Az anyagiakkal és a szakemberekkel együtt a még az előző rendszerből örökölt – viseltes, de úgy-ahogy azért működő – egészségügyi kultúra is tűnőben van, és a helyét jellegzetesen harmadik világbeli praxis veszi át...

Az ágazat súlyos beteg, és a félrekezelés nyomán mára olyan állapotba került, hogy – mint Semmelweis Ignác idején idehaza vagy napjainkban a legelmaradottabb válságövezetekben – már néhány egyszerű kézmosás is sokat segíthet rajta.