''Ki kell várni, amíg egy család elfogadja a segítséget''

Három éve vezeti a Vadaskertet, ahol már akkor jelen volt, amikor még csak készült a gyermekpszichiátriai szakvizsgájára. Teljesen soha nem hagyta el az intézetet, a gyerekkori depressziót kutatva akkor is hű maradt hozzá, amikor orvosként máshol dolgozott. Dr. Baji Ildikóval, a Vadaskert kórház és szakrendelő igazgatójával a házipatika.com beszélgetett.

Először pszichiáterként szakvizsgázott, ezt követte a gyermekpszichiátria. Miért ezt a területet választotta?

A történet azzal indult, hogy az egyik barátnőmmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy tudományos diákköri munkát kellene végeznünk. Erre az egykori Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán kaptunk lehetőséget, ami több telephelyen működött, egyszerre foglalkozott neurológiával, pszichiátriával, gyermekpszichiátriával és klinikai pszichológiával. Ott mondta azt az egyik tanárunk, hogy ha igazán sokat szeretnénk tudni, akkor menjünk a dolgok sűrűjébe, a betegágyak mellé. Ezt a tanácsot komolyan vettem és buszra ültem, hétvégente elkezdtem eljárni az ópusztaszeri elmeszociális otthonba, ahol krónikus elmebetegek – például skizofrének – laktak. Nem voltak veszélyes emberek, de az állapotuk miatt nem tudtak munkát vállalni, nem állt mögöttük támogató család. A szobáikba sorra bekopogtam, bemutatkoztam és elmondtam, örülnék, ha beszélgetnének velem. Volt, aki azt válaszolta, ne zavarjam és tűnjek el, de sokan szívesen fogadtak. Rengeteg dolgot elmeséltek, én pedig mindent lejegyzeteltem. Egy idő után elkezdtem kérdőívvel dolgozni, így állt össze a TDK-munkám. Rengeteget tanultam ezen a helyen, például azt, hogyan lehet beszélgetni ilyen betegekkel, hogyan lehet figyelni minden rezdülésükre. Az intézetbe egy évig jártam hétvégente, sok ápolttal nagyon jó kapcsolatba kerültem.

Innen lett egyenes út a pszichiátria?

Amikor az egyetemnek vége lett, szemész akartam lenni, de akkoriban Szegeden nem volt szemész állás, emiatt azon kezdtem el gondolkodni, hogy elmegyek valahova a környékre. Ez akkor változott, amikor a pszichiátriai klinika vezetője, Szilárd János professzor meghirdetett egy állást, és megkérdezte, nem akarok-e rá jelentkezni. A lehetőség érdekelt, így beadtam a pályázatom, a helyet pedig megkaptam. Ez érdekes időszak volt, mert ’89 szeptemberében vettem át a diplomámat, októberben pedig el is kezdtem dolgozni. Szegeden ekkor nyílt az új klinika, aminek az egyik legnagyobb egységét az ideg- és elmegyógyászat adta, amelyet a sok telephelyről ekkor költöztettek közös területre. Így hiába kezdtem a munkát nagy elánnal és világmegváltó gondolatokkal, a részleg, amire kerültem, még sehol nem volt, nagyjából egy hónapig az üres folyosón ültem és olvasgattam. De aztán megindult a munka, rengeteg feladatom volt.

 A pszichiáteri, gyermekpszichátriai munka lelkileg mennyire megterhelő?

Pályakezdőként annak éreztem, de talán azért, mert fiatal orvosként irreálisak voltak az elvárásaim. Azt gondoltam, hogy ha mindent megteszek a pácienseimért, akkor azok biztosan meg fognak gyógyulni. De ezt nem is annyira gyerekpszichiáterként, hanem inkább a felnőtteknél éreztem, még a szegedi klinikán. Nehéz volt, hogy hiába dolgoztam hatalmas energiával, nem mindig jött az eredmény, amit vártam. De megterhelő esetek ma is vannak. Illetve nem is nevezném őket eseteknek, hanem inkább családoknak, akiknek a története, sorsa engem is megérint. Nem jó az sem, ha látom, mit kellene csinálni, de a szülővel valamilyen ok miatt nem tudunk egymásra hangolódni, közös nevezőre jutni. Ezek a helyzetek nehezek, miattuk egy-egy kisgyerek sok időt elveszthet.

Továbbiak a teljes cikkben