Kórház-ügy: Nem elég a tüneti kezelés

Ha fel nem is lángolt, de mindenképpen felparázslott a már-már teljesen kihunytnak hitt vita a magyar egészségügyről az Állami Számvevőszék elnökének a Magyar Időkben megjelent interjúja nyomán. Ez volt az az ominózus interjú, amelyben Domokos László pénzügyi káoszról, anarchiáról, botrányos közbeszerzésekről beszélt, és a törvények betartását számonkérve végeredményben azt fejtegette, hogy sokkal nagyobb gondosság lenne elvárható a közpénzeket felhasználó intézményvezetőktől - kezdi publicisztikáját a lap újságírója.

MInt írja, a kórházak felső vezetőinek érdekképviseletei, mint megtámadottak, azonnal védekező pozíciót vettek fel, amelynek során legfőbb érvük gyakorlatilag kimerült abban az évek óta hangoztatott tételben, amely szerint abból a pénzből, amit kapnak, még az is csoda, hogy egyáltalán működik az ellátórendszer.

Az egészségügyet irányító humántárca (abból baj nem lehet alapon) semleges álláspontot foglalt el az ügyben, és hogy időt nyerjen, „hamarosan kezdődő” ellenőrzéseket helyezett kilátásba egy állítólag már elkészült cselekvési terv alapján.

Na, itt érdemes is megállni, kifújni magunkat, és tenni néhány alapvetést.

Az egészségügy, bármit is állítson a mindenkori ellenzék, nem fog összeomlani. Az elhanyagoltságból adódó lassú erózió azonban, amely nem is a felszínt, sokkal inkább a rendszer mélyrétegeit érinti, komolyabb annál, mint hogy ellenzéki nyavalygásnak tekintve csak legyintsünk rá. A károsodások egy része visszafordítható, hiszen sok pénzzel és elszántsággal fel lehet hozni egy elfogadható szintre például a leromlott fővárosi kórházi infrastruktúrát, vagy – ­hasonlóan jelentős anyagiakat áldozva rá – be lehet hozni a lemaradást a legmodernebb orvosi műszerek, eszközök beszerzésében.

Az egészségügy azonban alapvetően egy humánerőforrás-igényes ágazat, ezen a téren pedig lehet, hogy visszafordíthatatlan károkat szenvedett el. Hiába született meg az elmúlt harminc év legkomolyabb béremeléséről szóló megállapodás, addigra rengetegen elmentek külföldre – és néhányan a közben mind erősebbé váló (igaz, még mindig pici) magánszektorba.

A legfájóbb és leginkább aggasztó nem a még szakvizsgát sem tett, amúgy is a már globalizáltabb világban felnőtt fiatal generáció elvándorlása, nem az ő hiányuk érezhető napi szinten a betegellátásban, hanem a már tapasztalt, de még nagy munkabírású középgenerációé. Nekik kellene ugyanis a hamarosan tömegesen nyugdíjba lépő idősek helyét átvenni, a fiatalokat kinevelni nemcsak a kórházakban, de a szakorvosi és a háziorvosi rendelőkben is.

Ehhez képest az intézmények sok helyütt még vezető pozíciókra sem találnak – vagy csak erős kompromisszumokkal – orvosokat, a szakrendelőkben szinte csak bőven nyugdíj feletti orvosokat látni, a háziorvosok pedig nem tudják kinek eladni a praxisukat, miközben érdemben a hosszú ideje betöltetlen állások számát sem tudja csökkenteni a kormány.

A nővéreknél, ha lehet, még kritikusabb a helyzet, ezt maguk az orvosok is egyre többször és egyre hangosabban megfogalmazzák. A szakszemélyzetet elsősorban nem az elvándorlás, hanem a pályaelhagyás, másodsorban az utánpótlás drámai hiánya tizedeli (...)

(...) Átfogó, rövid, közép- és hosszú távú humánerőforrás-stratégia nélkül úgy, hogy közben öregszik a népesség, ergo egyre több lesz a beteg, illetve ápolásra szoruló ember, tartósan biztosan nem lesz működőképes az egészségügyi rendszer.

A stabilitáshoz ugyanakkor ennél is többre van szükség. A társadalmi változásokhoz, a lakosság egészségügyi állapotához és a XXI. századi elvárásokhoz igazodó egészségügyi ellátórendszerre. Ehhez azonban bátorságra van szükség. Az orvostársadalomnak el kell fogadnia, hogy ezzel nem járhat mindenki jól. Sőt lesznek, akik kifejezetten rosszul jönnek majd ki belőle. A teljes publicisztika itt olvasható