Ledönteni a halál köré emelt falakat

Sok tekintetben egyre nyitottabban és befogadóbban gondolkozunk, van azonban egy-két olyan téma, amelyet inkább tabuként kezel a társadalom, hiszen nehéz róluk beszélni, megvitatásuk fájdalommal jár. Ilyen például a halál és az elmúlás kérdése. Miért kell erről mégis beszélnünk? Mert akkor tudunk nehéz helyzetben lévő embertársainkon, barátainkon, rokonainkon segíteni, ha jobban megértjük a halállal kapcsolatos lelki folyamatokat, és mi magunk is rendezzük a viszonyunkat ezzel a kérdéssel. Javítani kellene a súlyosan beteg emberekkel történő, sokszor mindkét fél számára kínos és fájó kommunikáción, de erre csak akkor kerülhet sor, ha változtatunk a halálhoz fűződő attitűdünkön - írta Ficzere Andrea a betegfókusz blogon.

Elisabeth Kübler-Ross 1967-ben a Chicagói Egyetem kórházában pszichiáterként dolgozott, ahol halálos betegekkel beszélgetett. Ekkor fogalmazta meg mára széles körben ismertté vált modelljét a haldoklás fázisairól, amelyet A halál és a hozzá vezető út című könyvében ír le. Kübler-Ross a halállal szemben tanúsított magatartásformáknak öt fázisát különbözteti meg. Ezek a tagadás (elutasítás), a düh, az alkudozás, a depresszió, végül az elfogadás.

Sokszor nem lehet éles határvonalat húzni a szakaszok között; előfordul, hogy egybemosódnak a fázisok, az is megesik, hogy valamelyik kimarad a folyamatból, vagy a beteg nem jut el az utolsó szakaszig. És itt jön az egészségügyi dolgozók nagyon fontos, ugyanakkor cseppet sem könnyű feladata. Fel kell tudnunk ismerni a halál elfogadásának lelki fázisait, és ezekhez kell adaptálnunk a beteggel való kommunikációt.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne ijedjünk meg ezektől a fázisoktól, különösképp a tagadástól és a dühtől, amely gyakran csap át agresszióba. Ezek természetes reakciók, próbáljunk meg alkalmazkodni hozzájuk és mérjük fel, hogy mennyit bír elviselni a beteg vagy a hozzátartozó. Személyiségtől függően valakivel tapintatosabban, valakivel pedig határozottabban kell „bánni" egy ilyen helyzetben.

A stílus megválasztása nem könnyű, sok múlik az emberismeretünkön, személyiségünkön, érzelmi intelligenciánkon, saját magunk viszonyulásán a halál kérdéséhez, esetleg a közeli, vagy távoli múltban valamelyik családtagunkkal megélt halállal kapcsolatos élményünkön. Egy biztos; empátia és a megfelelő hangnem eltalálása nélkül nem tudunk valódi segítséget adni a rászorulóknak.

A legfontosabb egy ilyen nehéz helyzetben az őszinte és a beteg elvárásaihoz adaptált nyílt kommunikáció, hiszen a betegnek érezni kell, velünk bármiről és bármikor - amikor készen áll -, beszélhet. Ez azért is elengedhetetlen, mert sokszor a családtagok sem készültek fel egy haldokló beteggel kapcsolatos nehézségekre. Esetleg ők maguk sem tudják elfogadni a szeretett ember közelgő halálának gondolatát, így ők is segítségre szorulnak.

A képzési feltételek megteremtésén, valamint a praktizáló orvosok és szakdolgozók aktív segítésén túl nagy hangsúlyt kellene fektetni arra is, hogy a súlyos, otthoni gondozásra már nem alkalmas betegek számára a szükséges ápolás feltételeit megteremtő, ugyanakkor emberi környezetet biztosítunk, hogy lehetőleg fádalommentesen élhessék le utolsó napjaikat, s méltó módon köszönhessenek el szeretteiktől és az élettől.