Lehetne-e javítani a jóléti rendszereken?

Különleges és ritka alkalmat teremtett a párbeszédre az ELTE Társadalomtudományi Kara és a Magyar Nemzeti Bank Humán Tőke Projektjének csütörtöki, közös konferenciája, ahol a gazdasági és humán szféra képviselői arra tettek kísérletet, hogy együtt mutassanak rá a gazdasági fejlődés, a társadalmi jóllét, az egészségi állapot és iskolázottság, valamint az egészségügyi, oktatási és szociális rendszer közötti komplex összefüggésekre és ezek szerepére a hosszú távú gazdasági és társadalmi fejlődésben, írja a Medicalonline. 

Magyarországon sok elkötelezett, érdeklődő, jó szándékú politikus is van, de a szakpolitikai előkészítés silószerű,  az egyes területeken és minisztériumokban mindenki csak saját magára koncentrál, nem lát át más minisztériumokra, vagy az önkormányzatokra – vélekedett Váradi Balázs, aki szerint ez a fajta együttműködés idehaza korábban sem volt jó, de egyre inkább leépül.

A szakpolitika egy fekete dobozban zajlik, amelyre a szakmabelieknek nincs rálátásuk. A szakmapolitikai döntéseket megalapozó adatok megbízhatósága egyre rosszabb, a szakemberek számára pedig a hozzáférhetőség ezekhez egyre nehezebb, ami nem teszi lehetővé az objektív vélemény kialakítását – számolt be Szikra Dorottya szociálpolitikus, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont osztályvezetője. – Mondhatunk, amit akarunk, de a döntéshozók egyáltalán nem hallgatnak ránk – jelentette ki.

Ha az egészség javítása a hazai humántőke növelésének előfeltétele, akkor a magyar társadalom jelentős „javításra” szorul – fogalmazott előadásában Vitrai József, a Széchenyi István Egyetem tudományos munkatársa.  – A munkaképes korúak körében a munkanapok 14 százaléka vész el az egészségi állapot romlása következtében, ez a veszteség a GDP 7 százalékát teszi ki – sorolta az adatokat.

A magyar népesség egészségének jelentősebb javulásához vezető, így a hazai humántőkét növelő beavatkozások gátjai szerinte:

az egészségügy komplex, de nem adaptív rendszer, amelyben egyes újonnan megjelenő tulajdonságok egyetlen alkotóelemhez sem kapcsolódnak;

nincs változást célzó stratégia, akcióterv, de nincs célkitűzés sem;

nem állnak rendelkezésre a változtatásokhoz szükséges adatok;

a szervezeti kultúra rezisztens, ellenáll a kihívásoknak;

a döntéshozó környezetében nincs meg az a szakszerű tudás, amely szükséges a jelenlegi helyzetet megváltoztatásához;

nincs forrás.

A népegészségügyi szakember a főbb fejlesztési irányok közé sorolta elsőként a tudásbővítést és -megosztást, a független szakmai fórumok támogatását, a kihívásokhoz, krízisekhez alkalmazkodni képes intézményrendszer kialakítását korszerű koncepciók mentén, a szervezeti kultúra és eljárásrendek megújítását, aktív szereplőként bevonva ebbe a szakembereket az ellátórendszer és az egyes szakpolitikai területek minden szintjén. A népegészségügyi intézményrendszert országos, köztes és helyi szinten kell kiépíteni ahhoz, hogy ezek együttesen, egy népegészségügyi kormánybiztos koordinálásával „egészségkoalícióban” képesek legyenek változtatásokra.

További részletek a Medicalonline-on.