Még hogy nem sportolhat egy szívbeteg gyerek?

Van egy kórház az országban, ahol egyedülálló módon küzdenek a kis betegekért és szüleikért. Úttörő módszerek, egyedi ötletek – az intézmény pszichológusával beszélgetett a mandiner.hu.

Simóka Nóra sajátos utat járt be a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetig (GOKVI): szinte napra pontosan négy éve műtötték Léna nevű kislányát, és a sebészeten a hozzájáruló nyilatkozatot írta alá, amikor „egy nagyon jó kis beszélgetésbe” került Prodán Zsolt főorvossal, aki azt mondta neki: „maga nagyon praktikusan gondolkozik”. A sportra szakosodott pszichológus anyuka két napra rá, hogy a kislánya visszamehetett az oviba, már hívta is Prodán doktort – ezzel egyidőben pedig őt hívta Prodán kollégája Gergely Mihály, hogy csatlakozzon az érintett szülőket tömörítő Szívkör Egyesülethez, ebben végül Nóra férje vállalt hivatalos szerepet.

A kérdésre, hogy hogy élte meg a kislánya betegségével járó időszakot, úgy válaszol: „Lénus születése után három nappal derült ki, hogy szívzöreje van, egyből átvitték őt mentővel a GOKVI-ba, onnan volt még egy fertőzés miatt egy kitérőnk a Szent László Kórházba”; eleinte úgy érezték magukat, „mintha felfordulna a világ, és még utána ki is hányná saját magát, azt se tudja az ember, hogy fiú-e vagy lány, teljes kétségbeesés, tehetetlenség”.

Mint fogalmaz, az információhiány is nagyon rossz volt, hozta magával a „bizonytalanságot és az aggodalom érzését, akkor még nem tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül". Ez a szorongás hat évig uralta őket, különösen, hogy „kontrollról kontrollra” éltek, tudták, hogy műteni kell. Külön hullámvasút volt, hogy az orvosi tanácsra 3-4 éves korra tervezték a műtét elvégzését, „merthogy lelkileg akkor veszik nagyon ügyesen jól a gyerekek ezt az akadályt, nyugtatott minket a gondozóorvos”. Az időpontjuk is megvolt már, azonban a tervezett nap előtt nem sokkal elromlott egy speciális műszer, amivel kevésbé megterhelő lett volna a beavatkozás.

Nóráéknak dönteniük kellett: bevállalják-e a nehezebb műtétet, hogy túllegyenek rajta, vagy hazamennek, új időpontot kérnek és marad a várakozás. A szülők az utóbbit választották, mert, mint Nóra fogalmaz, rádöbbent, hogy a saját szorongása, a túl-kell-lenni-rajta érzése sürgette, „de a pszichológusommal beszélve rájöttem, hogy a kislányom jól van, ő nem szorong, ő nem aggódik, ő meg fog küzdeni, és ebben a helyzetben ő az első, úgyhogy a szülő kutya kötelessége elviselnie a saját szorongását."

További részletek a cikkben.