Seszták Ágnes úgy véli, hogy a gyógyító ellátásban a szülésnek, illetve a terhességnek kitüntetett, semmihez nem hasonlítható a szerepe.
Igazat ad Mikola Istvánnak abban az értelemben, hogy a szülő nő nem beteg. Magyarországon szülések még a hatvanas években is jobbára szülőotthonokban történtek, csak a problémás eseteket utalták kórházba.
A szerző statisztikákra hivatkozva úgy véli, hogy napjainkban Magyarországon nem rosszabb a csecsemő-halálozások, illetve károsodások aránya az otthonszüléseknél, mint a kórházakban. Emiatt úgy véli, hogy Geréb Ágnest csak azért fenyegeti börtön folyamatosan, és azért kelnek ki ellene, mert kilépett a szülészek szigorúan zárt kasztjából, és a szülészet körülményeit a 21. század körülményeihez próbálja hangolni.
Seszták Ágnes úgy véli, hogy a szülés egy életfunkció, és ugyan az egészséges nőnél teljesen problémamentesen zajlik, de mivel a szülészek kilencven százaléka férfi, kevés affinitásuk van a fájdalomhoz, a zavarhoz, a megpróbáltatásokhoz, amit ilyenkor átél a szülő nő.
Seszták Ágnes megemlíti a hálapénzt is. A paraszolvencia alapvető okát abban látja, hogy a magyar egészségügyben nincs pénz, mégpedig az államosítás kezdetétől nincs, mert az akkori tb-vagyon szovjet jóvátételbe ment, és a szovjet döntések értelében nem kaptunk Marshall-segélyt.
A szerző szerint a hálapénzt a Rákosi-rendszer belekalkulálta az orvosok közalkalmazotti fizetésébe úgy, hogy ezzel állandóan zsarolni lehessen az orvostársadalmat. A paraszolvencia tehát be van építve a szégyenletesen alacsony orvosi fizetésekbe.