Mi az, ami valóban a beteg és az összes beteg javát szolgálja?

Érthető módon politikai és kommunikációs érdek, hogy az hangozzon el, mindenki ellátáshoz jut, mindenkit megpróbálunk megmenteni és nincs különbség a betegek között. Nekünk viszont, akiknek nem a kommunikáció a feladatunk, hanem az, hogy valós küzdelemben valós eredményeket mutassunk fel és minél több embert mentsünk, másfajta algoritmust kell követnünk. Ennek a kialakítása a nagyon közeli jövő feladata kell, hogy legyen. A cél továbbra is az, hogy a jelenleg meglévő erőforrások, köztük a szakemberek valóságra alapozott, racionális elosztásával és felhasználásával a legtöbb emberi életet menthessük meg - mondta el Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára a magyarnarancs.hu-nak adott interjúban.

MN: A kormányzati kommunikáció szerint az ellátórendszer tartja magát és bírni fogja a terhelést. Ön, aki benne dolgozik is így vélekedik erről?

ST: Nehéz ezt definiálni, mert nincs egy éles sarokpont, amikor azt mondjuk, hogy eddig bírta és most már nem. Ez egy folyamat, ahol a betegek számának növekedésével egyre inkább romlik a gyógyítás minősége. Azt már elmondhatjuk, hogy számos helyen most is kompromisszumos az ellátás, de továbbra is minden beteget igyekszünk ellátni. Teljesen magára a legvégsőkig senki sem marad, de a kérdés az, hogy ebben a rendszerben hol lehet és kell meghúzni a határt, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból a lehető legtöbb beteget tudjuk megmenteni és a legtöbb embernek tudjunk segíteni.

MN: Tavasszal arról is beszélt, hogy járványhelyzetben az élet folyamatos újratervezés. Most, egy nagyobb terhelésben hogyan működik ez, hogyan tervez újra nap, mint nap orvos, ápoló, intézmény?

ST: Az orvosok és szakdolgozók szintjén ez azt jelenti, hogy rugalmasan kell hozzáállni az újabb és újabb szabályokhoz, utasításokhoz, helyzetekhez. Hogy ha kapok egy telefont, hogy az éjjeli műszakos munkatársam kiesett a hadra foghatók sorából, akkor fogom magam és elindulok este a munkába, akkor is, ha az eredeti beosztás szerint nem kellene. Az osztályvezetőknek folyamatosan biztosítaniuk kell az ellátáshoz szükséges munkaerőt, mindezt úgy, hogy a kollégák 10-30 százaléka kiesik megbetegedés vagy rokon megbetegedése miatt. Hogy mi van ennél magasabban, abba továbbra sem látunk bele, és ez baj. Már az első hullámban jellemző volt, hogy nem vagyunk ellátva a megfelelő információkkal, hogy nem látjuk a pontos számokat, trendeket, hogy mi történik a szomszédos intézményben, mennyire vannak leterhelve, mennyire tudnának nekünk segíteni, vagy mi nekik. Ebben nem léptünk előre tavaszhoz képest, pedig a jövőben fontos lenne összeszervezni az ellátóhelyeket, hogy ha szükséges, el tudják osztani akár az erőforrásokat, akár a betegeket. Igazából erről szól minden megmozdulásunk, a Realitás Projekttől kezdve a felfelé irányított kérdésekig.

MN: A Realitás Projekt kapcsán úgy fogalmaztak, arról beszélni, hogy mi a helyzet a kórházakban, hol van hiány vagy gond, nem gyengeség, hanem a valóság bemutatása.

ST: Így van, mi a valós információkon alapuló valós helyzetet akarjuk megmutatni, hogy aztán valós segítséget kapjunk.

MN: Született egy írás arról, hogy mi történik a Covid-osztályokon és arról, hogy mi a helyzet az intenzív osztályokon. A legfőbb hasonlóság, hogy van eszköz, de nincs elég azt irányító személyzet. Azt írják, hogy „a gyógyítás minimumfeltételeit felpuhító megoldások mind gyakoribbá válnak”. Mit jelent ez egészen pontosan?

ST: A szabályos betegellátásnak minden osztályon vannak bizonyos feltételei, egy intenzív osztályon például egy betegnek minden oldalról megközelíthetőnek kell lennie, hogy ha be kell avatkozni, akkor legyen rá elég tér. Ha egy beteget dializálni kell, akkor eleve mellette van egy akkora gép, mint egy nagyobb hűtőszekrény. Emellé jöhet még egy kisebb fridzsider méretű lélegeztetőgép és néhány monitor, ennek ellenére hozzá kell tudni férni a beteghez, be kell tudnunk tolni egy röntgengépet, hogy helyben tudjunk elvégezni egy tüdőröntgent. Egy szakápolónak folyamatosan a szobában kell tartózkodnia, hogy ha kell, rögtön tudjon reagálni, például arra, hogy a beteg megébredve a tubusa felé nyúl és megpróbálja kihúzni magából. A betegek száma egyre növekszik, egyre több olyan helyiséget kell átalakítani, ami eredetileg nem erre szolgált, és ezekbe egyre több ágyat vagyunk kénytelenek betenni. Így viszont romlik a betegek megközelíthetősége és gépekkel való ellátása, egy ponton túl pedig nem jut minden helyiségre folyamatosan ott tartózkodó személyzet. A betegek túlélési esélyei így csökkennek, ezért egy idő után ez már nem tekinthető igazi intenzív terápiának, és az általunk felvállalt rizikó és szövődményráta nagyobb lesz a megnyerhető haszonhoz, elért gyógyuláshoz képest.

Egy ponton túl el kell dönteni, hogy mi az, ami még valóban a beteg javát, az összes beteg javát és a magyar társadalom javát szolgálja; és mikor végzünk csak látszattevékenységet azért, hogy elmondhassuk, mindenkit megpróbálunk meggyógyítani. És ekkor kell elővenni a morálisan ugyan nehezen megélhető és feldolgozható, de az Etikai kódex által jól szabályozott módszert, ami szerint kiválasztom azokat a betegeket, akiknek a legtöbb esélye van a túlélésre ahelyett, hogy megpróbálok mindenkit megmenteni és a túlélési arány végül sokkal rosszabb lesz. Továbbiak a cikkben