Mi marad, ki marad?

Október 22-i számukban Danó Anna bemutatta az orvosi, egészségügyi mozgóbérek (ügyeletek, túlórák stb.) körüli huzavonát. Megszólalásra ingerlő az a bonyolult, az egészség ügyiek és a többi ember számára is átláthatatlan mód, ahogy a döntéshozók és érdekképviseletek a kérdést kezelik. Lehetne egyszerűen is: a bérek részei az egészségügyi szolgáltatók költségvetésének, legyen azok akár állami vagy magántulajdonban, vállalkozási, nonprofit, alapítványi, egyházi, hazai, külföldi vagy bármilyen tulajdonban - írja Dr. Weltner János a Népszabadságban.

Hogy mekkora az az összeg, amit e bérnek mindenképpen el kell érnie, azt a közalkalmazottak jogállásáról szóló jogszabály szerinti bértábla, másoknál a munkajogi szabályok, oktatást és gyógyítást egyaránt végző egészségügyi dolgozók esetén az oktatókra vonatkozó szabályok meghatározzák. Sok részletet – főként a mozgóbérek terén – a kollektív szerződések rögzítenek. Bármennyi is az egyes dolgozókat elméletileg megillető ilyen pénz, annak fedezete a szolgáltató bevételeitől függ. Az pedig kevés. Akkor is kevés, ha a munkaerőt korábban kiszervezte, és most egy vállalkozástól vásárolja vissza, hiszen ott sem mehetnek a minimálbér alá. A bevétel alapja ma is a több éve minden infláció ellenére százötvenezer forintnyi fekvőbeteg- illetve másfél forintot kitevő járóbeteg pontérték, amit egy kórház egy átlagbetegért, egy rendelő pedig egységnyi munkáért kap. És ne feledjük, a kényszervállalkozásban dolgozó, minimálbérért önfoglalkoztató háziorvosok se állnak jobban. E bevétel nagyjából fele a bérek fedezete.

A gondolkodó polgár azt hihetné, hogy a béremelés egyetlen célravezető módja a fent említett jogszabályok átírása, azaz a különféle bértáblák megváltoztatása. Az új bértáblához pedig – ismerve a finanszírozási szabályok itt nem részletezendő tényezőit – hozzárendelhető, hogy mennyivel kell megemelni az egyes térítési díjakat. A pszichiátrián, ahol sok emberi munkára van szükség, és kevesebb az eszközigény, többel, mint a szívsebészeten, ahol hatalmas a műszer-igény, rengetek orvosság fogy, és a műtők, intenzív osztályok működtetési költsége is óriási (nevezhetjük ezeket munka-intenzív és technológia-intenzív szakterületeknek, de tudnivaló, hogy mindegyik betegség ellátásáról elvben ismert, hogy a költségekből menyi a munkaerő ára).

Ha pedig a költségtérítési tételek (HBCS és járóbeteg pontok) betegségenkénti, műtétfajtánkénti emelése megtörtént, akkor abból kiszámolható az új átlagos fekvőbeteg és járóbeteg pontérték, mondjuk a 150 ezer forint helyett, 20% bérfejlesztés esetén talán 165 ezer forint.

Azaz nem mindenféle mondvacsinált és beszedhetetlen adóktól kell függővé tenni az egészségügy biztonságos működtetését, az egészségügyiek bérét, hanem a járuléktól, amit a lakosok e célra nyilván készséggel befizetnek. Erre talán szívesebben áldoznak ugyanis, mint az adóforinto-kat ellenőrizhetetlenül elnyelő projektekre.

Mondhatja erre egy közgazdász, hogy a költségvetés fordítva készül, kivetünk adókat, oszt meglátjuk, mi marad az egészségügyre. A baj csak az, hogy az orvos is közgazdálkodik: kifizet, befizet, oszt megnézi, mi marad.

Orvos, nővér alig.