Miért álmodunk és mitől függ, hogy emlékszünk-e rá?

Ernest Hartmann pszichiáter és neurológus szerint az álmok segítenek bennünket a mély érzelmek feldolgozásában is. A gyász vagy egy baleset utáni trauma olyan erős hatással lehet ránk, melyeknél már beindul egy önvédelmi mechanizmus: elfelejtjük a baleset szörnyűséges részleteit, nem fogjuk fel, nem tudatosítjuk a helyzet valódi súlyát, mert nem viselnénk el. Az álom folyamatában viszont másként működik az agy, ilyenkor „lazábban” reagálunk a velünk történt dolgokra - írja a bien.hu. 

Többféle álomelmélet létezik. Jung szerint a személyiség alapja az érzelem, minden tapasztalásunk alapját érzelmek képezik. Születésünk pillanatától kezdve megkülönböztetünk számunkra jó és rossz, kellemes vagy kellemetlen dolgokat. Ezek szabályozzák, hogyan alkalmazkodunk a környezetünkhöz és meghatározzák személyiségünket. Az hogy komplexusaik vannak egy normális dolog.

A komplexus nem más mint a tudatalatti építőegysége, fejlődési problémáinkat tükrözi, negatív élményeink megkopott, de még aktívan jelen lévő részlete.

A baj ott kezdődik, ha ezt megpróbáljuk elnyomni vagy elfojtani, letagadni. Gyógyítani pedig úgy lehet, ha felvállaljuk. Minden ember egész sereg komplexus gazdája. Pontosabban a komplexusok a mi gazdáink, ahogy Jung tanította. Amikor egy olyan cselekménybe csöppenünk, ahol a komplexusaink vígan szórakozhatnak velünk, akkor a tehetetlenség fojtogató érzése tör ránk. Gyakran megtörténik – és ez ennek az álomelméletnek is a lényege – , hogy éjszaka ezeket a velünk megtörtént negatív eseményeket oldjuk fel magunkban az álmaink során.

Ehhez nem a megtörtént esemény képsorai csatlakoznak, hanem bármilyen egyéni fantáziakép, amely képes oldani a lélekben megragadt feszültséget. A cselekedetek szereplőkké válhatnak, a félelem vadállati formát ölthet, a boldogság feltűnhet egy ismeretlen ember alakjában, aki megölel, megsimogat bennünket.

A teljes cikk a bien.hu portálon olvasható.