Miért libabőrözünk, és mire jó ez nekünk?

A libabőrrel mint szóval kapcsolatos ősélményem R. L. Stine Libabőr-könyvsorozatához kapcsolódik, kisiskolás koromból. A vékony, kilencvenes–kétezres évek esztétikájából táplálkozó borítókkal ellátott horrormeséken (mint az Óvakodj a hóembertől és A múmia átka) virító cím ösztönös hidegrázást váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy ekkor még fogalmam sem volt róla, mint jelent és miért történik mindez, írja a Telex. 

A liba- vagy lúdbőrözés mindennapos testi reakció, ezt érezhetjük, ha hirtelen megcsap a hideg levegő, ha megijedünk valamitől, de egy jó dal vagy egy intenzív érzelmi hatás is kiválthatja. Ezért kiáltanak lépten-nyomon libabőrt a zenei tehetségkutatók zsűritagjai is egy-egy világszínvonalú (vagy éppen „világszínvonalú”) produkció után.

A libabőr mechanizmusa röviden: az idegrendszer megkapja az ingert, erre a test ösztönösen reagál – a bőr szőrtüszőiben lévő apró simaizmok összehúzódnak és ezzel felfelé húzzák a szőrszálakat, a szőrtüsző helyén pedig megjelennek azok a bizonyos pici dudorok.

Most már gyakorlatilag semmi haszna. Egy 2014-es tanulmány szerint a mai napig gyakorlatilag minden emlősnél, illetve sok hüllőnél és egyes madárfajoknál is megfigyelhető a libabőrözés, és már a 66 millió évvel ezelőtti főemlősöknél is jelen volt. Ez az ösztönös testi reakció a bölcsességfogakhoz és a farokcsonthoz hasonlóan evolúciós maradványként hagyományozódott a modern kori emberre, így a tudósok szerint lehetséges, hogy a következő évezredekben el is tűnik.

Az állatoknál azonban a libabőrözés korántsem haszontalan. A szőrzet ugyanis ebben az állapotában jobban véd a hideg ellen, ami a hosszabb szőrű emlősöknek a mai napig, korábban pedig az ősembernek is nagy hasznára volt.

További részletek a Telexen.