Milyennek látja a kórházat a gyógyító?

Mi történik, ha egy orvos kerül bajba, ha őt kell gyógyítani? Szerzőnk aneszteziológus, és szenvedélyes szószólója az orvos–beteg kommunikáció javításának. Egy lovasbaleset kapcsán elképzelte, mi történne, ha kórházba kerülne. Milyen lenne ezúttal nem fehér köpenyes orvosként besétálni az intézménybe, hanem sérültként, hordágyon érkezni. Máté-Horváth Nóra írása a wmn.hu-n.

... Feküdtem a földön, néztem a szél kergette felhőket az égen, és azon gondolkoztam, hogy ha ezt látom, akkor túléltem az esést. Óvatosan mozdítottam meg a lábam, majd a karom, végezetül – tudván, hogy a traumatológia legszigorúbb utasítása ellen teszek – a fejem. Fellélegeztem, hogy mozog mindenem.

– Jól vagy? Hívjunk orvost? – jött távolról a társaim aggodalmas kérdése.

Szörnyen fájt mindenem. Az jutott eszembe, a legjobb lenne, ha két percet visszamehetnék az időben, és valahogy fennmaradnék a lovon. Akkor most nem kéne azon gondolkoznom, bekerüljek-e az ellátórendszerbe, amelynek általában én is tagja vagyok, de most a másik kapun belépve érkeznék: betegként.

Ezen a kapun sokkal félelmetesebb bemenni, sokkal kevesebb a kontrollom a helyzet felett, mint azt megszoktam.

Ahogy ott feküdtem a földön, elképzeltem, hogy jön a mentő, leteszik mellém a piros táskát, aminek pontosan tudom, melyik rekeszében mi van, csak most nem én kezelek, hanem engem kezelnek. Fölém hajolnak, megvizsgálnak, tesznek a nyakamra egy merevítőgallért, vénát szúrnak, infúziót kötnek, indulás. Sziréna vijjog, pittyeg a monitor – hallottam már ezt a hangot sok száz órán keresztül, csak ez alkalommal az én szívem lenne kihangosítva...

Orvosként, egy omladozó vár falait védve néha elfelejtjük, milyen lehet a másik oldalon. Teljesen mindegy, hogy tudósok vagy kétkezi munkások, orvosok vagy kertészek, nyugdíjasok vagy diákok, fiatalok vagy öregek a betegeink: akkor és ott nagyon kiszolgáltatottak. Biztonságérzetük javarészt a mi közléseinktől, emberi gesztusainktól függ. Ebben a kontrollvesztett állapotban pont ugyanannyira van szükségük a jó szóra, mint a megfelelő orvosi ellátásra.

Azért nem mondanám tehát, hogy orvos vagyok, mert baj lenne, ha ez lenne az emberi hang záloga. Azért nem mondanám, mert nem akarnám feleslegesen a kapcsolataimat vagy az esetleges hozzáértésemet fitogtatni. Azért nem mondanám, mert nem orvosként lennék ott, hanem betegként, vagy csak egyszerűen: emberként.

Ahogy feküdtem sajgó porcikáimmal a földön az esés után, és néztem a szél kergette felhőket az égen, elképzeltem, milyen lenne, ha nem a személyzeti bejárón, hanem a főbejáraton kerülnék be az egészségügybe.

És rájöttem, hogy félnék.

Annak ellenére félnék, hogy ismerem a rendszert. Nem azért, mert nincs az ellátásban bizalmam: tudom, hogy „el lennék látva". Tudom azt is, hogy a sok rémhír és rossz tapasztalat ellenére mennyi emberi küzdelem és pozitív gesztus van az egészségügyben. De a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség akkor és ott a földön fekve mégis megijesztett, és a helyzetem kettőssége (orvos is vagyok, beteg is vagyok...) nemhogy nem segített, de még nyomasztott is. Hiába ismerem jól az egyik oldalt, ha most a másikra kerültem.

A másik oldalon lenni pedig sokkal, de sokkal nehezebb.