Nagyon beteg

Betegnek lenni és kiszolgáltatottnak a legrosszabb a világon. Amikor az orvos közli: Önt tovább kell vizsgálni, mindenkiben a legrosszabb merül fel. Épp ezért fontos, hogy kialakuljon a bizalom orvos és páciense között. Ha pedig beigazolódik a gyanú és kezelésre szorul az ember fél gyógyulás, ha együtt tud működni a kezelőorvosával. Az esetek nyolcvan százalékában azonban esély sincs az együttműködésre vagy a kiegyensúlyozott viszonyra. A bizalom pedig nem létező fogalom. Sem a rendszer, sem pedig az orvos társadalom nem képes kielégíteni a fenti kritériumokat – e mondatokkal kezdi jegyzetét Vámosi Eszter a Népszava – online oldalán.

A betegirányítás katasztrofális: időpont ide - időpont oda, van hogy három - négy órát várakoznak az emberek. Nyilván a vizsgálattól vagy épp a konzultáció eredményétől való félelem még lassabbá teszi a percek múlását és a zord, tiszteletlen és gyakorta udvariatlan asszisztens sem javít a helyzeten.

A klasszikus kezelőorvos fogalma elveszett. A páciens bekerül a rendszerbe, egyik szobából a másikba sodródik, de nincs egyetlen olyan ember sem, aki mélységében elmagyarázhatná a problémáját. Persze ebből adódik a következő hiba forrása: a sok bába között elvész a gyermek. A rengeteg konzultáns orvos egyike sem nézi meg tisztességesen a leleteket, írja a recepteket, nem is kérdez, aztán ő van a legjobban megsértődve, hogy félredozíroz valakit. Végül is tök mindegy, hogy valaki hat vagy tíz hétig kap kemoterápiát - az eset megtörtént. Az onkológus válasza: "bocsi, nem vettem észre a leletek közt az erről szóló papírt".

Az olyan apróságokról már ne is beszéljünk, hogy egy több száz millióból felújított kórházban, a frissen operált betegek hogy feküdhetnek olyan szobákban, amelyeknek egy teljes fal hosszán üveg ablak fut, ahol éjjel - nappal világít a neon. Csendben jegyezném meg: régen kínzó eszközként szolgált, ha valakinek szünet nélkül a szemébe világítottak. A gépház helyének szintén a kórtermek ablaka alatt a helye, hisz az állandó zümmögő, kattogó hangok kifejezetten segítik a gyógyulást.

A nem lehúzható toalettek és nem megnyitható csapok, a kosz és a piszok pedig mindenütt alapfelszereltség. Ezek nélkül, hogy lehetne újabb fertőzésekhez jutni? Sehogy. A szakpolitikusok pedig csücsülnek bársonyszékeikben és onnan magyaráznak: min kellene változtatni az egészségügyben. Mindegyik magánklinikákat látogat, közkórházat vagy "SZTK rendelőt" hírből sem ismer, tehát garantált, hogy életszerű javaslatok születnek életszerű problémákra.

Hölgyek, urak! Két évvel a választások előtt le kellene szállni a magas paciról és szétnézni ebben az országban. Körbepillantani és konstatálni, hogy a sok nem működő dolog között az egészségügy van az egyik legkatasztrofálisabb helyzetben. Meg kellene becsülni azt a kevés szakembert, akinek még van energiája lelkiismeretesen ellátni a feladatát és nem nyolcvan - százezer forintos fizetéssel kiszúrni a szemüket.

Meg kell oldani a nem működő egészségbiztosítási rendszert és véget kell vetni annak a szomorú állapotnak, hogy jószerivel egy millió ember fizeti be azt a társadalombiztosítási összeget, amely több mint kilenc milliónak ad szolgáltatást - beleértve a magyar igazolvánnyal vagy határon túli állampolgársággal rendelkező, de nem itt adózókat is. Nem kórházakat kell bezárni és ágyakat megszüntetni, hanem jól megszervezni a rendszert.

Nem lehet, hogy csak az bízhat odafigyelésben és korrekt ellátásban, akinek futja egy magánkórházra vagy van egy orvos hozzátartozója, aki hályogkovács módjára próbál segíteni a szakterületén kívül is. Tessék már észrevenni, hogy az egészségügy mennyire beteg! Már nincs idő az egymásra mutogatásra, mert sajnos az állapota olyan drasztikusan romlik, hogy ha így folytatja, már csak órái vannak hátra. Ha pedig végleg összeomlik, ki fog odaállni az emberek elé és vállalni, hogy kimondja: a magyar egészségügy halálának időpontja 2012, a betegellátás megszűnt, nincs tovább.